A zsidó bibliamagyarázat kialakulása és sajátos módszerei

„Mélységesen mély a múltnak ősi kútja”. Thomas Mann jól ismert szavai jutnak eszembe, amikor a zsidó bibliamagyarázat történetét és módszereit szeretném az érdeklődők elé tárni. Hiszen könyvtárnyi mennyiségű mű, közel száz nemzedék alkotásai sorolhatók témakörünkbe. Ha mást nem ismernénk, mint ezeket az írásokat, szinte az egész emberi művelődés történetét rekonstruálhatnánk belőlük.

 

A zsidó bibliamagyarázat kialakulása a bibliai Ezra (Ezsdrás) koráig vezethető vissza, aki időszámításunk előtt 445 őszén, Jeruzsálemben egybehívta az ókori Izrael polgárait, és feleskette őket a Tórára, Mózes öt könyvére, a héber Biblia első nagyobb egységére. A nép elfogadta, hogy életét ennek parancsai jegyében és szellemében fogja élni. (Nem véletlen, hogy a modern Izrael Államának éppen ezért nincs alkotmánya, mert az egyébként szekularizált állam voltaképpen a Biblián nyugszik.)

 

A jeruzsálemi nagygyűlést követő időszakot, Nagy Sándor 330-ban bekövetkezett hódításáig a zsidó történelem „csendes évszázadának” nevezik, s ekkor alakultak ki a zsidó írásmagyarázat és prédikáció legfőbb jellegzetességei. Ezra rendelete ugyanis előírta, hogy hétről hétre, szombat délelőttönként felolvassák a Tóra egy-egy szakaszát. Ilyenkor (mellesleg mindmáig) hét-hét felnőtt férfit hívnak fel a Tórához, akik annak idején maguk olvasták fel a reájuk eső aktuális fejezetet. A nép nyelve viszont akkor már az arámi volt, a héberrel rokon, de attól jelentős mértékben eltérő nyelvezet, a hatalmas perzsa birodalom hivatalos nyelve. A zsidók, noha iskolás korukban tanulták a hébert, nem mindig értették pontosan, mit is takar a szent szöveg.

Így jött létre a meturgemán intézménye. Ez hivatalos tolmács volt (a szó is ezt jelenti), aki a nép számára lefordította arámi nyelvre a Tóra egy-egy fejezetét. Mivel annak idején a foglalkozások apáról fiúra szálltak, a meturgemán sem kapásból fordított, hanem megtanulta és később gyermekére átörökítette az arámi fordítást. Így jött létre a Tóra több arámi nyelvű átültetése, amelyeket azonban tilos volt leírni, nehogy az eredeti szöveget felválthassa. Csak az ókor végén jegyezhették le azt a néhányat, amelyek egyáltalán fennmaradtak. Ezeket nevezzük targumoknak.

A keleti ember azonban igen kíváncsi természetű, többet szeretne tudni a puszta fordításnál! Így aztán a közösség egyes tagjai (rabbik, tanítók, tudósabb tagok) arra vállalkoztak, hogy a Tóra-olvasás után írásmagyarázatot tartsanak. (Izraelben és Nyugat-Európában, a vallásosabb gyülekezetekben ez mindmáig így szokás.) Ezek a magyarázatok elsősorban konkrét erkölcsi tanítást, útmutatást kívántak közvetíteni a hallgatóság felé, de olykor a bibliai történet legendás kiegészítésére, továbbmesélésére használták fel azt. Nem véletlen, hogy például Eszter könyvének legendás kiegészítését Targum séni (= Második fordítás) névvel őrizte meg a hagyomány.

Attól függően, hogy a Tóra-magyarázatra milyen alkalommal került sor, a Szentírás magyarázatának lassan két, egymástól formailag eltérő fajtája jött létre.

  1. Ha a szombat délelőtti Tóra-olvasás után hangzott el a magyarázat (héberül drasá, ebből lett később a jiddis dróse), a prédikáció), akkor a magyarázat az egymás után következő szövegrészletekből, az úgynevezett heti szakaszokból indult ki, tehát az Írás folyamatához igazodott. Az ilyen jellegű bibliamagyarázatot mindmáig midrásnak, mesterét pedig darsannak nevezzük,
  2. Ha viszont a bibliamagyarázat valamely eseményhez, ünnepi alkalomhoz (például esküvőhöz, évfordulóhoz, lakomához, vallási ünnepnaphoz) kötődik, de tanítását az előadó valamely szent szöveggel kívánja alátámasztani, vagy a Szentírásból kiindulva szűr le tanulságot, ezzel az aggáda (szó szerint elbeszélés) kincseit gyarapítja. Előadójának hagyományos neve magid, aki egyébként lehet (az ókor végén ez elég gyakori volt) akár vándorprédikátor is, aki erkölcsi-vallási tanítását természetesen a bibliai szövegre igyekezett visszavezetni.

Valójában tehát így magyarázható meg a mindmáig ismert kétféle prédikáció, az európai kultúrából és a keresztény egyházi irodalomból is jól ismert textikus, illetve tematikus írásmagyarázat létrejötte. A korai keresztény gyülekezetek ugyanis a zsinagógákban alakultak ki, és annak gyakorlatát, szokásait mindenben átvették, elsajátították. A zsidó kultúrában természetesen továbbra is jelentős helyet foglal el a talmudi aggáda és a késő ókori, illetve a kora középkori midrás irodalom.

Ezek az így létrejött és lassan hagyománnyá emelkedő magyarázatok azonban tartalmilag, stílusukban és módszereikben igencsak különböztek egymástól. A talmudi (késő ókori) hagyomány a bibliamagyarázat négy módszerét különbözteti meg, kezdőbetűik alapján egy mozaikszót (latin eredetű héber szóval notarikont) képezve belőlük:

 

2@$95 (ejtsd: pardész)

E szó jelentése veteményeskert, gyümölcsöskert. (Ez egy iráni kölcsönszó a héberben, görög változata paradeiszosz, amiből a magyar Paradicsom szavunk is ered. A zsidó hagyomány és különösen a kabbala) úgy véli, e négy sajátos bibliamagyarázati módszer egy magasba vivő lépcsősorhoz (a kabbala szerint a jeruzsálemi oltár lépcsőihez) hasonlítható, amelynek minden egyes fokát be kell járnunk ahhoz, hogy végül a legfelsőre eljussunk. Hiszen a lépcsősor csúcsához sem juthatunk el, ha nem járjuk be valamennyit. Érdekesnek tartom, hogy ebben a felfogásban az egyik módszer nem zárja ki a másik helyes értelmezését.

Lássuk tehát a négy kezdőbetűt, amelyek a négy módszer hagyományos héber bevét rejtik magukban, egymás után!

P-R-D-SZ

  1. ):5 — Psát (= kifejtés) egyszerű, vagy fundamentális magyarázat. Ez a módszer azonban korántsem olyan egyszerű, mint a neve mutatja, hiszen alapos nyelvi vizsgálatra, a szövegkörnyezet és a pontos történelmi háttér ismerete szükséges hozzá. A legtöbb hagyományos bibliamagyarázó, így a troyes-i Slomó Jichaki (Közismert nevén Rási, 1040-1105) is ezt kultiválta.
  2. '/9 — Remez (= utalás) filozófiai, vagy allegorikus magyarázat. A zsidó filozófusok (Alexandriai Philón, Ábrahám Ibn Ezra és mások) használták azt előszeretettel.
  3. :9$ — Drás (= kutatás, magyarázat) prédikációs, vagy tanító jellegű, homiletikai magyarázat. A rabbik és a zsidó prédikátorok kedvenc módszere.
  4. $&2 — SZod (= titok) misztikus magyarázat. Ilyen a kabbala és egyik főműve, a Széfer Zóhár (A ragyogó fény könyve) sajátos bibliaértelmezési módja.

Ezeket a sajátos írásmagyarázati módszereket természetesen már a kezdeti korszaktól kezdve átvették és magukévá tettét a keresztény kommentátorok és teológusok, és azokat hasonló elnevezésekkel illették. Így megkülönböztethetjük egymástól a fundamentális, az allegorikus, a homiletikai vagy prédikációs és a misztikus keresztény írásmagyarázatot.

Lássunk azonban most egy konkrét példát a négy zsidó bibliamagyarázati módszer bemutatására! Egy jól ismert történetet választottunk ki a Szentírásból, Izsák feláldozását, amely Mózes I. könyve, 22. fejezetében található. Vigyázzunk azonban, mert már a közismert történet elnevezésével is vitába kell szállnunk! A fejezet pontos címe a zsidó hagyományban ugyanis nem „feláldozás”, hanem „megkötözés” (héberül: akédát Jichák, 8(7* ;$83). Hiszen, mint tudjuk, Ábrahám végül nem, áldozta fel elsőszülött gyermekét, csupán megkötözte, a történet voltaképpen nem is erről szól!

  1. Az úgynevezett „egyszerű” magyarázat, mint említettük, nem feltétlenül olyan magától értetődő, mint a neve mutatja. A történet sokoldalú, helyes megértéséhez többek között tisztáznunk kell annak a kornak a történelmi-társadalmi viszonyait, amelyben a vizsgált bibliai szöveg megszületett. Így fogjuk valójában megérteni azt az isteni üzenetet, amiről — különösképp abban a korban — a Szentírás szólt.

Tudnunk kell, hogy az ókori Izrael szomszédos (a héberekkel többnyire rokon) népei közt (a kánaáni és föníciai városállamokban) az elsőszülött fiúgyermekeket feláldozták isteneiknek. Így volt ez Karthágóban is, amely eredetileg a föníciai (pun) Türosz gyarmatvárosa volt. Ott az elsőszülöttek (ma is látható) temetőjét tófetnak nevezték. (Ez a szó a héberben később poklot jelentett, nem véletlenül, mert valóságos pokol lehetett.) Jeruzsálemben, mielőtt Dávid király elfoglalta volna, az ott élő jebuszi nép is ezt tette, s a völgyet, ahol elégették az elsőszülött fiúk és állataik holttestét, első királyuk fiáról Gé Ben_Hinom (= Hinom fiának völgye), vagy röviden Gé Hinom névvel illettek. (Ebből ered, ugyancsak nem véletlenül a mi gyehenna szavunk.) Benjámin törzse, amely e völgy közelében lakott, alig bírta elviselni e szörnyűséget és azt a szagot, amelyet a folyamatos égetés okozhatott. A Tóra a leghatározottabban (több helyen is) tiltotta és halállal büntette ezt az iszonyú gyakorlatot: „Ha valaki Izrael fiai közül és az Izraelben élő jövevények közül odaadja gyermekét a Molokhnak, halállal lakoljon” (20. fejezet 2. vers). A szigorú tiltás azonban nem mindig elegendő, konkrét példára, mai szóval irodalmi eszközökre is szükség volt az idegen szokás legyőzéséhez. Ezt is képviselte Izsák megkötözésének története: Isten nem kér ilyen szörnyűséget, az elsőszülött fiú helyett Ábrahám a szarvával fennakadt kost áldozza fel. A történet megható részletei, fordulatai is erősíthették az olvasóban és a hallgatóban a pogány szokás ellenszenvét: a közös út, a fiú kérdése („Itt a tűz és a fa; de hol van az áldozati bárány?”), Ábrahám reménye („Isten majd gondoskodik az áldozati való bárányról, fiam; és mentek ketten együtt”), a megkötözés mind-mind a tragédia lehetőségének iszonyatát érzékeltetik.

  1. Az allegorikus bibliamagyarázat szerint Ábrahám és Izsák története mintegy előreutalás a későbbi történelmi eseményekre, amelyek során a zsidóság megannyi szenvedésnek és megpróbáltatásnak volt kitéve, amikor áldozatkészségre, önfeláldozásra, a hit feltétlen megőrzésére oly nagy szükség volt, amit a zsidó nép magára is vállalt és elviselt. A próbatétel, Isten parancsának szó nélküli teljesítése, a tragikus körülmények ellenére is megőrzött hit csodája végül oda vezet, hogy a Mindenható nem engedi elpusztulni híveit, és kitartásukat megjutalmazza. Ugyanezt a történetet a keresztény teológia természetesen Jézus önfeláldozására és megfeszítésére érti. Sőt, a helyettesítő áldozatot, a szarvával a bozótba akadt kost is egyesek az Agnus Dei szimbólumának tekintik.
  2. A prédikációs írásmagyarázat Ábrahám próbatételeként értelmezi Izsák feláldozásának történetét. S valóban, az oly későn érkezett, elsőszülött, féltett gyermek várható elvesztése iszonyú teherként nyomhatta az első ősapa vállát. Ábrahám mégis kész volt elfogadni Isten parancsát, teljesíteni a szörnyű feladatot, lemondania legfőbb kincséről. Sőt, az isteni felszólítás után azt olvassuk, „Ábrahám felkelt korán reggel” (héberül vajakém Avraham babóker), hogy minél előbb megvalósítsa a számára nyilván érthetetlen isteni igét. Mindent előkészített, végigjárta a hosszú, gyötrelmes utat, felment a kijelölt hegyre, megkötözte fiát, és kezébe vette a kést. A legmagasabb rendű hit és az isteni parancs iránti feltétlen hűség félelmetes példáját állítja elénk, ami számos nemzedék vallásos lelkét erősítette.
  3. És végül hadd idézzük fel a negyedik, a misztikus magyarázatot is, noha azt természetesen nem szokás széles körben terjeszteni, nehogy megzavarja hitüket. Egyes kabbalisták, valamint egyes modern bibliamagyarázók úgy vélik, a történet ugyan valóban Ábrahám próbatétele volt, csakhogy Isten azt várta volna el az ősapától, hogy igyekezzen megvédeni féltett gyermekét, hogy vitatkozzék, hogy szálljon perbe Vele. Hiszen amikor Szodoma és Gomorra pusztulásának hírét vette, Ábrahám megpróbálta megmenteni a várost és nem csak unokaöccse, Lót érdekében. Akkor így szólt az ősapa Istenhez: „Megölnéd az igazat a gonosszal együtt, …az egész föld Bírája ne tegyen igazságot?” (Mózes I. könyve, 18. fejezet 25. vers), és alkudozott is a Mindenhatóval, hogy akár tíz igazember érdekében is mentse meg a többit. Akkor most miért nem harcol Vele, miért nem igyekszik menteni a saját fiát? Holott módja lett volna szembeszállni az isteni akarattal, akár azonnal, akár másnap reggel, akár az úton, akár a helyszínen. Isten várta, de hiába, míg Ábrahám fel nem emelte a kést. S ami nagyon igazolja ezt a feltevést: végül, az utolsó percben nem maga Isten, hanem Isten angyala állítja meg Ábrahám kinyújtott kezét: „Szólt az Örökkévaló angyala Ábrahámhoz, és azt mondta: Ábrahám, Ábrahám! S ő így szólt: Itt vagyok!” (22. fejezet 11. vers). S ami még jellemzőbb: a Biblia tanúsága szerint a továbbiakban Isten egyáltalán nem szólította meg az ősapát… Isten ugyanis szabad akaratot adott az embernek, nem azt várja el a tőlünk, hogy feltétlenül, vakon fogadjuk el törvényeit, hanem — olykor még Istennel szemben is — mindig a jót cselekedjük, mindig az igaz utat járjuk. Gondoljunk csak arra a bibliai mondatra, amelynek jegyében Jákob elnyerte az Izrael nevet: „Ne Jákobnak mondják többé a neved, hanem Izraelnek, mert megküzdtél Istennel és emberekkel, és kibírtad” (32. fejezet 28. vers).
 
WEBSHOP

judaica.hu

 

Kabbala

Raj Tamás