A kóser bor

A szőlő az ókortól kezdve Izrael országának és így a zsidóságnak is egyik ismert jelképe. A késő ókorban Izraelből még Rómába is exportáltak bort, amelyet elsősorban az izraeli hegyek (különösen a Karmel-hegy) tengerparti lejtőin, valamint Hebron környékén szüreteltek. Ez utóbbiról már a bibliai kémek históriájából is hallhattunk. (Az izraeli turisztikai hivatal jelképe mindmáig ennek a híres történetnek az ábrázolása: ketten visznek a vállukra helyezett rúdon egy hatalmas szőlőfürtöt.)

            A szőlő és a bor (vagy boroskancsó) ábrázolásával gyakran találkozhatunk ókori zsidó sírköveken és egyéb reliefeken, továbbá pecsétgyűrűkön és mozaiklapokon. Ez utóbbiak közül kiemeljük a Béth Seán-i monostor mozaikpadlóját (i.sz. 567 körül), ahol a szőlő mint Izrael jelképe szerepel a figurák mögött. A budapesti Zsidó Múzeum több gyönyörű, héber feliratú boros kupát (serleget) őriz, amelyek többségükben a magyarországi zsidó ötvösművészetnek remekbeszabott alkotásai. Ezek közül kiemeljük azt a héber feliratú trébelt ezüst kupát (talpas „szőlyőfőpohár”), amelyet a XVII. század elején Georg Müller készített, s amely szárán favágó gyermeket madárral, felső részén szőlőfürtöt ábrázol.

            Éppen a fenti szimbolikus jelentése miatt került be a mindmáig élő zsidó vallási gyakorlatba az a szokás, hogy míg hétköznap az étkezést mindig kenyérrel kezdik, ünnepen és szombaton azonban a kenyér (kalács) megszegését is megelőzi a boráldás: hiszen a bor (a szőlőtő gyümölcse) Izrael országára emlékeztet.

            Mivel a zsidó hagyomány szerint a szombat péntek este kezdődik, gyertyagyújtás után (vacsora előtt) az első szertartás a kiddus (a boráldás): ez a héber szó voltaképpen megszentelést jelent. A házigazda magasba emeli borral telt serlegét és hálát adva Istennek, köszönti az ünnepet. Mivel a Bibliában azt olvassuk: „poharam csordultig van tele”, ezért vallási előírás szól arról, hogy az ünnepköszöntő serleget színültig kell tölteni borral. A borból a család minden tagja iszik egy keveset. (Újabban, elsősorban Izraelben és az Egyesült Államokban szokásba hozták, hogy a családfő mellett a fiúgyermekek is kapnak boros serleget, s hogy megtanulják, ők is mondanak boráldást.)

A kiddus következtében a bor fogyasztása az ünnep és különösen a szombat megtartásának legjellegzetesebb kifejezője lett a hagyományos zsidóságban. A borra áldást kell mondani az ivás előtt és után egyaránt. A Talmud szerint „a bor jelentőségében kiemelkedik, ezért áldása is különbözzék”. (Talmud Brachot 35/a.). Mivel mindkét áldás szövege „a szőlőtő gyümölcsé”-ről szól, vallási szabály kötelezi a zsidót arra, hogy csakis szőlőből készülhet a jó bor. (Ha a szabálynak nem tenne eleget, hiábavaló áldást mondanánk a borra, ami egyenesen bűnnek számít.) Talán ennek köszönhető az a közismert feltevés, miszerint a kóser bor jobb és hitelesebb a többinél...

            A vallási előírások szerint azonban bort nem csupán a szombat és az ünnepek köszöntésére használják, hanem számos rituális szertartásnál is. Ezek közül természetesen kiemelkedik az esküvő. Ilyenkor az úgynevezett „hét áldás” (héberül sevá brachot) keretében borral köszöntik az ifjú párt. Érdekes, hogy az ókor vége óta a jegyesek kétszer isznak esküvőjükön a borból. Ennek oka abban az intézkedésben keresendő, hogy a rabbik egybevonták az eljegyzést és a házasságkötést, nehogy a vőlegény menetközben meggondolja magát, és az eljegyzett menyasszony szégyenszemre pártában maradjon...

            Nemcsak a szombat beköszöntését, de távozását is borral üdvözölték. A szombatbúcsúztató szertartás hagyományos neve havdalá (= szétválasztás). A diaszpórában több helyütt (elsősorban Babilóniában, ahol az ókor végén, a középkor elején nagyszámú zsidóság élt) nem termett meg a szőlő, ezért olykor nagy áldozatba került a szombat és az ünnepek köszöntéséhez, búcsúztatásához szükséges bor előteremtése. Mindig voltak azonban olyan jótékony emberek, akik magukra vállalták ezt a terhet, és a község számára biztosították a „nemes italt”. Babilóniában külön imádságot iktattak be a szombat délelőtti szertartásba, amelyet mindmáig mondanak, áldást kérve azokra is, akik felajánlják „a bort a szombatköszöntő és búcsúztató összejövetelek céljaira” (héberül jájin lekidus ulhavdalá).

            A talmudi korban még a gyászházban is szokás volt inni. Sőt, a rabbik ezt egyenesen vallási jócselekedetnek, héberül micvának tartották. Tíz pohár bort engedélyeztek a gyászolók számára. Hármat közvetlenül étkezés előtt: a temetés utánig ugyanis tilos volt enni, s a böjt végén hasznosnak vélték az ital fogyasztását a gyomornedvek megindulása érdekében. Három pohárral lehetett inni étkezés közben, négyet utána (a vendégek kedvéért). Egyesek még további négy pohár bort is megengedtek, ha később eljöttek a város vezetői és előkelői, hogy részvétüket nyilvánítsák a gyászházban. (Talmud Ketubot 8/b.).

            A közhiedelem szerint a zsidók nem isznak. A valóság azonban ennek ellentmond: vallásos zsidó környezetben, mint láttuk, az ünnepek (ide értve a hétről hétre ismétlődő szombatot is) és a különféle szertartások szinte elképzelhetetlenek bor (és persze, boráldás) nélkül. Izraelben készült statisztikai felmérés szerint a bor- és szeszes italfogyasztás ott nem volt kisebb mértékű más országok hasonló adatainál, viszont az ittas állapotban (részegen) előállítottak száma szinte elenyészően csekélynek bizonyult. Mindez azt mutatja, hogy rendszeresen ugyan, de nem mértéktelenül fogyasztják a zsidók a szeszes italokat.

            Amikor a római Titus Jeruzsálemben i. sz. 70-ben elpusztította a Szentélyt, sokan kétségbe estek. A farizeusok elhatározták, hogy többé nem esznek húst és nem isznak bort. Jósua rabbi elment hozzájuk, és megkérdezte tőlük:

            — Fiaim, miért nem esztek húst, miért nem isztok bort?

            — Tudhatnád, mester, — válaszolták ők —, a Szentély elpusztult, megszűnt az áldozatbemutatás. Nem ehetünk húst, ha az Örökkévaló oltárán sem tudjuk többé bemutatni azt. Vége lett minden örömünknek, nem ihatunk bort sem, hiszen végleg megszűnt az italáldozat is.

            — Akkor kenyeret sem ehetnétek többé, — szólt a mester —, hiszen megszűnt immár a Szentélyben a lisztáldozat. Vizet sem ihatnátok többé, mert vége szakadt a vízmerítő ünnepnek. Hanem tanuljátok meg végre: soha nem szabad olyan rendeletet hoznotok, amelyet a közösség többsége nem lesz képes megtartani (Talmud Baba Batra 80/b.).

            Egyetlen olyan zsidó ünnep található csupán, amikor nemcsak kötelező a borfogyasztás, de a kelleténél többet is illik inni: ez a purim, a zsidó farsang. Az ünnepet a bibliai Eszter könyvében olvasható történet, a perzsiai zsidók csodálatos szabadulásának emlékére tartják, s mindmáig ez a legönfeledtebb örömnap a hagyományos zsidóság körében. Ilyenkor a gyerekek álarcot öltenek, a családok megajándékozzák egymást, bálokat rendeznek, Izraelben fáklyás felvonulást, karbevált tartanak, és természetesen sok szeszes italt fogyasztanak. Sőt, a hagyomány szerint ezen a napon annyit „kell” inni, hogy az ember ne tudjon különbséget tenni a történet pozitív és negatív főszereplője, a zsidók bírája, Mordecháj (Mardokeus) és a gonosz miniszter, Hámán között. Egy kabbalista magyarázat szerint ennek az az oka, hogy a baruch Mordecháj (= áldott legyen Mordecháj) és az arur Hámán (= átkozott legyen Hámán) kifejezések héber betűszámainak összege megegyezik.

            Mose Iszerlesz, híres krakkói rabbi (1525—1572) a purimi Eszter könyvéről készült héber nyelvű tanulmányát Mechir jájinnak, vagyis A bor árának nevezte el, mert azon a purimon nem tudtak Krakkóba bort hozatni. (Ott nem terem meg a szőlő, ezért Besszarábiából vagy Magyarországról importálták a bort, ami persze nem mindig volt problémamentes.) Bor híján ennek a könyvnek a megírásával fejezte ki a rabbi örömét a kötelező vidámság ünnepén...

            Vallásos zsidó ember azonban nem fogyaszthat akármilyen bort. A hagyomány szerint az úgynevezett „nészech” (pogány áldozati célra szánt) bor fogyasztása, vagy akár hasznosítása is szigorúan tilos. A Talmud azonban ezt az előírást kiterjesztette a nem zsidók által használt minden borra, amely nem feltétlenül ezt a célt szolgálta. (Az ilyen bor neve héberül sztám, vagyis általános borféle.) Ennek oka az a nem éppen alaptalan feltételezés volt, hogy a borivók (és persze, a borkészítők is) kissé megbízhatatlanok az ital eredetét illetően. Így azután a kóser (fogyasztásra alkalmas) bor csakis folyamatos ellenőrzés mellett készülhet.

            Noha egyes nagy tekintélyű rabbik (így a már említett Mose Iszerlesz) számos könnyítést hoztak a nem zsidók úgynevezett sztám borával kapcsolatban, az ortodox zsidók ezeket csupán az ilyen bor árusítására, de nem fogyasztására alkalmazzák. Mindmáig arra törekednek, hogy lehetőleg még a szőlőt is maguk műveljék meg, s a bort maguk készítsék el. Ha erre nincs módjuk, a folyamatos rituális felügyeletről mindenképpen gondoskodniuk kell.

            A XVI. századtól kezdve jelentős zsidó közösség telepedett le (Németországból és Észak-Olaszországból menekülve) Lengyelország déli részén, illetve Galíciában. Ott viszont — mint említettük — a szőlő nem terem meg. Egyrészt, mivel a hagyomány előírásainak betartásához szükség van kóser borra, másrészt pedig mivel ezt korábbi lakhelyeiken már megszokták, szőlőtermő vidéket kellett keresniük. Erre pedig a legalkalmasabbnak Magyarország észak-keleti része kínálkozott. Így érkeztek lengyel, illetve galíciai zsidók Magyarországra a XVI-XVII. században, különösen szüret idején: itt készítették el, innen szállították a kóser bort, amely azután ellátta őket egész esztendőben.

            Ez a kapcsolat lassan fontos következményekkel járt. Az egyik — ezt Tardy Lajos művelődéstörténész adatokkal bizonyította — a korai zsidó betelepedés megindulása volt ezen a területen (elsősorban a Hegyalján). Így lehetővé vált, hogy az itt élő zsidók biztosítsák a szüretre a megfelelő szőlőmennyiséget, illetve hogy maguk műveljék a szőlőt vagy legalábbis felügyeljék a szőlő művelését. Természetesen a fent említett okokkal magyarázható az a kétségtelen tény, hogy az ide betelepülők inkább a vallásosabb, hagyománytisztelő zsidók soraiból kerültek ki.

Két irányból érkeztek az első telepesek. Krakkóból és környékéről a Szepességen át Balassagyarmat, Eger, Verpelét irányába, illetve Lembergből, Holicsból és környékükről a Kárpátalján át a Hegyalja falvai (Tokaj, Tállya, Tolcsva, Bodrogkeresztúr, Olaszliszka stb.) felé húzódtak. A betelepülőkkel együtt a Kárpátok túloldaláról érkező kulturális hatás is érezhető vált az itteni zsidóság körében. Ezek közé tartozik elsősorban a galíciai zsidó vallási irányzat, a hászidizmus korai megjelenése hazánkban. A hászidizmus alapítója Jiszraél Báál Sém Tov volt (1700—1755) a Kárpátok túloldalán, de első tanítványai között már több magyarországi hívő is akadt, elsősorban Szerencsről. A zsinagógaépítkezésben is ismerünk lengyel-galíciai motívumokat ezen a tájon. Érdekes, hogy a mai Magyarország területén egyetlen fából készült zsinagóga állt, éppen a verpeléti, amelyet sajnálatos módon 1961-ben lebontottak.

Hadd hívjuk fel a figyelmet a témánkba vágó legfontosabb statisztikai adatokra. A szőlőművelés központi jelentőségét bizonyítja a zsidó betelepülés szempontjából, hogy az Egri járás területén még 1840-ben is mindössze 240 zsidó lakott állandó jelleggel, ezek közül azonban 139-en (közel 60 %) egyedül Verpeléten élt, amely a környék legjelentősebb szőlőtermő területe. (Eger városában 1840-ig nem települhettek le zsidók, az első egri zsidó polgár Schwarcz István volt.) A verpeléti zsidó lakosság száma egyébként a fennmaradt zsidóösszeírások szerint a következőképp alakult:

1840                                                                          139 lélek

1869                                                                          324 lélek

1880                                                                          174 lélek

1890                                                                          170 lélek

1900                                                                          171 lélek

1910                                                                          175 lélek

1920                                                                          118 lélek

1941                                                                            90 lélek

1946                                                                              9 lélek

Megfigyelhetjük, hogy a zsidó lakosság eleinte jelentős mértékben nőtt, később pedig három hullámban csökkent. Az első (1867, vagyis a zsidóemancipáció után) azzal magyarázható, hogy ezzel együtt — a szabadabb letelepülési lehetőségek folytán — a városok lakossága jelentős mértékben emelkedett. Eger lakossága például ez idő tájt mintegy kétszeresére (1370-ről 2328 főre) nőtt. A második lélekszámcsökkenés az ellenforradalmi üldözés közvetlen következménye. (Ez elsősorban vidéken érvényesült.) A legsúlyosabb létszámfogyást a holocaust tragédiája jelentette, ami — mint látjuk — valóban megtizedelte a zsidó lakosságot. Nem is szólva arról, hogy az 1941-es összeírásból hiányoznak a munkaszolgálatos zsidó férfiak. (Eger zsidó lakossága is megtizedelődött: 1941-ben még 2787 fő, 1946-ban pedig már csak 215 fő volt.) Ennek ellenére jellemző, hogy például Verpelét maradék zsidó lakossága (így az utolsó ott élt zsidó család, a Stern-család) szinte mindvégig borral foglalkozott.

Az első zsidó betelepülők, mint említettük, bor termelésével és exportjával foglalkoztak. Persze, a később érkezettek már nem tudtak csupán ezzel foglalkozni, s más megélhetés után néztek. Így lettek belőlük bérlők, kocsmárosok, szatócsok, mesteremberek stb. Mivel — erről is szót ejtettünk már — a sztám bor árusítását megengedték a rabbik, többen elkezdtek foglalkozni a magyar bor exportjával. Hiszen Lengyelországban, Ukrajnában és másutt (akár Bécsben is) nagy piaca kínálkozott a kitűnő minőségi (bár annak idején nehezen szállítható) magyar bornak. Így lettek a hazai bor első jelentős exportőrjei az Eger környékén, illetve a Hegyalján letelepült zsidók.

Míg az első betelepülők általában a szegényebbek soraiból kerültek ki, addig a később érkezettek, a második hullám képviselői között — a már említett kényszerítő okok és a vállalkozó kedv következtében — több jelentősebb vagyonnal rendelkező zsidót is találunk. Érdekes, hogy II. Rákóczi Ferenc (akinek ezen a tájon jelentős birtokai voltak) a szabadságharc idején a tehetősebb zsidó bérlőktől, illetve „exportőröktől” komoly kölcsönöket vett fel a szabadságharc katonai kiadásainak fedezésére.

A borkereskedelemben egyébként már az ókortól kezdve nagy szerepük volt a zsidóknak. Jó hírüket megbízhatóságuknak köszönhetik. Ezen a téren a talmudi előírások is nagy segítséget nyújtottak. Így törvény szól arról, hogy aki fűszeres bort (= újbort) ad el a felebarátjának, annak kezességet kell vállalnia rá ősztől egészen aceret (kb. pünkösd) ünnepéig. Óbor eladása esetén a kezesség három évre (!) szólt. Ha valaki eladta a bort és az később megsavanyodott, nem fele érte, mert elképzelhető, hogy eladás után rossz körülmények között tárolták. Viszont ha az eladónak már korábban megsavanyodott a bora (volt már hasonló eset), akkor az eladási szerződést megsemmisítették, mert hamis üzletet kötöttek (Talmud Baba Mecia 98/a.).

A zsidóknak a magyar borexportban játszott szerepét és a magyar bor jó hírét a világ zsidósága körében egyébként remekül illusztrálja az a tény, hogy az 1924-ben Londonban megjelent héber nyelvű enciklopédia, az Ocar Jiszraél ezt írja a borról szóló tanulmányában: „Az egyik legértékesebb bort Magyarországon, és különösen a Hegyalján, a sziklás déli lejtőkön érlelik”. Sajnálatos, hogy jó hírünk ezen a téren az utóbbi évtizedekben (talán éppen a zsidó kereskedők hiányában) kissé megkopott.

A zsidók szerepe azonban nem csupán a magyar bor exportjának megteremtésében volt jelentős (ezt egyébként ma hiányuk teszi érezhetővé), de a hazai szőlő művelésében és nemesítésében is. Így például amikor a nagy filoxéra-járvány után újra kellett telepíteni a magyarországi szőlőtermő területet, sokan helytelenül visszatértek a vadon termő fajták (köztük az úgynevezett noha vagy noha és az otelló) termesztésére. Ezzel szemben a zsidó borászok voltak azok (és hatásukra persze mások is), akik elsősorban a Rajna mellékéről olyan ellenálló, ám ugyanakkor igen nemes szőlőfajtákat honosítottak meg nálunk (ezen belül Eger környékén is), amelyek mindmáig a legelterjedtebbek maradtak.

Kóser bort az egri borvidéken mindmáig készítenek, többféle fajtát is. Az egri kóser bor eljut szinte a világ minden részébe. Reméljük azonban, hogy a bővülő nemzetközi kapcsolatok révén ez a tevékenység növekedni fog, s régi hírnevét visszanyeri a zsidó világban is a magyar „hegy leve”.

                                                      Raj Tamás


A Zsidó szakácskönyv megrendelhető itt!

Rendeljen tortát a Makkabi Kft. cukrászdájából, a Café Noéból:
Rendeljen tortát az Interneten!

Webmaster: Raj Rafael Kérdése, ötlete van? Beszéljen velem most: