A zsinagóga

 Az ókori zsidóság legfontosabb vallási központja a jeruzsálemi Szentély volt. Itt végezték Áron főpap leszármazottai az áldozati szertartásokat, ide zarándokolt Izrael népe a fontosabb ünnepeken, hogy e jeles napokat együtt töltsék a kor egyik legcsodálatosabb épületének közelében. Amikor azonban a római Titus csapatai felgyújtották a Szentélyt, és megtiltották a szertartásokat, a zsidóság új alapokra rendezte vallási életét. Az áldozatokat közös imádság helyettesítette, amelynek a gyülekezés háza — héberül bét hakneszet (ebből származik az izraeli parlament, a Kneszet neve is) — adott otthont. Ez a zsinagóga a szent cselekedetek (a papi vezetéssel történt áldozatbemutatás és egyéb szertartások) hiányában a közösség életének legfontosabb helye, megszervezője lett. Az imák mellett a tanulás is jelentős szerepet kapott a zsinagógában, hogy az áldozat élményét a szellemi tudás pótolja.

Ez a szemlélet alakította a ki a zsidó templomok építészetét. Ha belépünk a Dávid-csillagokkal, menórával, illetve a két kőtáblával ékesített, kettős tornyú vagy éppen kupolás zsinagógába, sajátos belsőépítészeti megoldás tárul a szemünk elé. Minden zsinagóga kelet felé néz, mert bizonyos imákat csak Jeruzsálem felé tekintve lehet elmondani. Az épület belső, keleti oldalán helyezkedik el a Tóra-szekrény, régi magyar szóval, mindmáig frigyszekrénynek is nevezik, ajtaját gazdagon hímzett, nehéz bársonyfüggöny takarja el. A zsinagóga köré szerveződik a legtöbb zsidó szervezet és egyesület, a közösség vallási előírásai (például a szombati utazási tilalom) arra ösztönzik híveit, hogy lehetőleg a zsinagóga közelében telepedjenek le, így ez a gyakorlat a közösség fennmaradásának legfőbb biztosítéka lett.

Belépés a zsinagógába: a zsidó templom feladata és berendezése.

Ahogy a jeruzsálemi Szentélyben az Ady Endre által is emlegetett frigyláda, amely a kőtáblákat rejtette magában, el volt zárva a közösség elől, úgy a zsidó őstörténetet és a vallási parancsolatokat tartalmazó Tórát (Mózes öt könyvét) is díszes kárpit takarja el, ám ugyanakkor a mindennapi vallási élet és tanulás fontos szereplője lett. A nehéz függönyök ugyanis gyakorta felnyílnak, és a közösség előtt felolvassák a pergamenre írt tekercseket. Ennek szövege több ezer év óta egy és ugyanaz, egyetlen betűvel sem lehet több vagy kevesebb. A Tóra-tekercseket mind a mai napig finoman kikészített birkabőrre (pergamenre) kézzel írják tanult és vallásos emberek.

A tekercset két farúdra erősítik, majd hímzett köpenybe helyezik, és ezüst díszekkel ékesítik.  Az imaidő alatt ünnepélyesen kiveszik a szekrényből, a zsinagóga közepén lévő tóraolvasó asztalra helyezik, kibontják és olvasnak belőle. Egy Tóra-szekrényben általában több Tóra is található, ezeket azonban csak bizonyos ünnepeken veszik elő.

A zsinagóga keleti oldalon van a Tóra-szekrény, középen a Tóra-olvasó asztal, körülötte a padsorok, ahol a férfiak ülnek, elől pedig a rabbi és a kántor, és néhány fontosabb elöljáró széke helyezkedik el. A női padsorok elkülönítve, általában az emeleti karzaton találhatók. (Így volt ez hajdan, a régi keresztény templomokban is.) Manapság az egyes zsinagógák berendezését illetően bizonyos eltéréseket tapasztalhatunk, például a budapesti Dohány utcai zsinagógában elől van a Tóra-olvasó asztal, ez a modernebb felfogás, ahogy az orgona használata is, mert hagyományosabb templomokban csak a kántor és esetleg kórus szerepelhet az istentiszteleteken.

A zsinagóga berendezéséhez tartozik még az örökmécses, amely a Szentélyben felállított menórára emlékeztet, és a meg nem szűnő isteni gondviselést szimbolizálja. A zsinagógában hiába keresünk képeket és szobrokat, a zsidó vallás elutasítja az emberábrázolást, a falakat általában mór stílusú arabeszkek díszítik, és ragyogó színű üvegablakok szűrik meg a fényt. Fontos díszítő elemek még a csillárok, a menóra díszítésű fa- vagy fémkorlátok és helyenként a szőnyegek is.

Szembetűnő, hogy a zsinagógában az emberek ritkán ülnek csöndben a helyükön, ima közben olykor járkálnak és beszélgetnek, mert ez — a hajdanvolt jeruzsálemi Templommal ellentétben — nem Isten háza, hanem a gyülekezeté, és az ima mellett nagyon fontos a másik ember megsegítése, így a zsinagóga az elmúlt évszázadok folyamán jótékonysági feladatok színtere is lett.          

A jeruzsálemi Szentély pusztulása után a zsidó nép szétszóródott a világ minden részére, hogy megőrizze vallását, és valamilyen szinten egybetartsa közösségét. Európa több országában is letelepedtek, amíg a történelem viharai tovább nem űzték őket. Egyik legjelentősebb csoportjuk Spanyolországban lelt otthonra, míg Izabella királyné, a katolikus papság nyomására el nem űzte őket. Sokan vesztették életüket az inkvizíció kínzásai következtében, s aki tehette, menekült Németalföldre, az észak-afrikai arab országokba, vagy éppen Ázsiába. Leszármazottaikat Spanyolország héber neve (Szefárád) alapján ma is szefárd zsidóknak nevezik.

Jelentős zsidó közösség élt a Rajna mentén is, amely alaposan kivette a részét a térség gazdasági fellendülésében is. Mégis, a keresztes háborúk során felszított gyűlölet elűzte őket otthonukból, így tovább vándoroltak Kelet-Európa irányába. Utódaikat Németország héber nevéről (Askenáz) askenázi zsidóknak nevezik. A kétféle népcsoport mára már alig különbözik, a szertartásokban is csak árnyalatnyi különbségek mutatkoznak. Izraelben és a távoli országokban a szefárd templomok keletiesebbek, a Tórát nem textilbe, hanem díszes dobozba helyezik, más dallammal mondják ugyanazokat az imákat, olykor más sorrendben.

Magyarországon askenázi zsidóság él, a templomokban askenázi rítus szerint mondják az imákat. A II. világháború előtt voltak ugyan szefárd templomok, elsősorban a keletről érkezett szőnyegkereskedők és néhány, hajdan Spanyolországból menekült család leszármazottai, templomaik közül a temesvári (gyárvárosi) és a budapesti Király utca 6-ban működött volt a legismertebb. Mára csupán egyetlen kis imaház maradt belőlük, Budapesten, a Teleki tér 22-ben, ám a gyülekezet itt is askenázi, csak egy középkorban élt kabbalista rabbi tanításai miatt tértek át a szefárd imarendre.

Valahányszor a vallásos zsidó belép a zsinagógába, egy héber imát mond el. Különös azonban, hogy ez a Bibliából vett imádság nem Mózestől vagy valamely más zsidó prófétától való idézet, hanem egy nem zsidó jövendőmondó szavai azok, az általunk már említett Bálámé, aki a moábi király által megrendelt átok helyett áldást volt kénytelen versébe foglalni: „Mily szépek a sátraid Jákob, hajlékaid, Izrael!”…

Közismert, hogy zsinagógába (sőt, zsidó temetőbe is) a férfiaknak csak fedett fővel szabad belépni, s hogy a legtöbb zsidó ilyenkor kis sapkát (hénerül kipát, jiddis szóval kapedlit) vesz elő, amely ezért egyfajta zsidó szimbólum is lett. Ez a különös szokás az ókori Rómába vezet vissza, ahol a rabszolgákat arra kötelezték, hogy uraik előtt csak fedetlen fővel jelenhessenek meg. A rómaiak által elnyomott zsidók úgy vélték, ha az életben szolgákká is kényszerültek, a zsinagógában és otthonaikban ne alázzák meg magukat… Hitünk szerint ugyanis szabadságtudatunkat (szabadságunkat) az Örökkévalónak köszönhetjük, ezért Isten nevének kiejtésekor (ima közben vagy szent szöveg olvasásakor) mindig legyen fejükön sapka. S mivel a vallásos zsidó napjában többször is (kézmosáskor, étkezés előtt és után stb.) hálát ad Istennek, a rabbik kötelezővé tették a kipá viselését.

Érdekes, hogy a zsidóság, amely pedig mindig fogékony volt az újításokra, vallási gyakorlatában mégis megőrzött bizonyos, nem egyszer idegen eredetű szokásokat. A férfiak és a nők templombeli különválasztásáról már szóltunk, s ilyen mindmáig megőrzött szokás a zsinagógában a férjezett nők kendő-viselete. Régente ugyanis a lányok mindenütt (mint azt a magyar szóhasználat is megőrizte) hajadonfőtt jártak, míg az asszonyoknak már „bekötötték a fejét”.

Ha belépünk a zsinagógába, látni fogjuk, hogy a férfiak a reggeli istentiszteleten szinte mind imaköpenyt vagy imasálat (héber szóval táliszt) viselnek, s hogy a rabbi és a kántor még az esti istentiszteletre is magukra öltik azt. A kék-fehér vagy fekete-fehér csíkozású, gyapjúból (vagy selyemből) készült tálisz eredetileg az ősi Izraelben a férfiak nappali népviselete volt, a vallási törvény csak arra vonatkozik, hogy a tálisz négy sarkára rojtot helyezzünk, amelyek a mózesi törvények megtartására figyelmeztetnek.

Hétköznap (munkanapokon) reggel a férfiak fekete imaszíjjal egy-egy kis fekete dobozkát is erősítenek homlokukra és bal karjukra, amelyekben kézzel írt pergamentekercsen bibliai szent szövegek találhatók. Ez a tfilin, amelynek az a lényege, hogy ezzel lelki és fizikai kötődésünket fejezzük ki az Örökkévaló iránt. Ahogyan az Szentírás mondja: „kösd azokat karodra, és legyenek homlokkötőül szemeid között” (Mózes V. könyve, 6. fejezet 8. vers).

Az őszi nagyünnepeken (később még szólunk róluk) a vallásosabb zsidó férfiak fehér halotti köpenybe (jiddis szóval kitlibe) öltöznek, hogy ezzel is az isteni megbocsátásra utaljanak, ahogyan azt Jesája próféta megfogalmazta: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a bíbor, fehérek lesznek, mint a hó, s ha a bíborcsiga színével vöröslenének, olyanok lesznek mégis, mint a hó”. Papi ornátust csak a modernebb zsidó közösségek rabbijai viselnek, általában feketét, az őszi nagyünnepeken fehéret.

A zsinagóga szertartásai, ima és gyülekezet

A zsinagógában hétköznaponként kétszer, reggel és este van istentisztelet. Minden nap ugyanis három imát kell elmondani, a hagyomány szerint a három bibliai ősatya emlékére. A reggeli sahrit (sahrisz) Ábrahám, a délutáni minha (héberül lisztáldozat) Izsák és az esti mááriv (arvit) Jákob nevéhez kapcsolódik. A délutáni és esti imát általában egyszerre mondják el. Szombat délelőtt először a reggeli imát mondják (szombati zsoltár-kiegészítésekkel és imákkal), majd a Tóra-olvasás következik, végül pedig a szombat délelőtti muszáf (= toldalék) imádság következik, amelyet legkésőbb délig be kell fejezni. Jom kippur napján (az engesztelőnapon), a 25 órás szigorú böjt végén, közvetlenül a csillagok feljövetele előtt még egy, úgynevezett záró-imát (héberül neilá) is mondunk, hogy — az ősi néphit szerint — „az ég kapui” ne záruljanak be anélkül, hogy Isten meg ne bocsátana nekünk…

Ezek az alkalmak hajdan, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején, áldozatbemutatással kapcsolódtak össze, ám időszámításunk szerint 70 óta, amikor a Szentélyt a rómaiak elpusztították, az áldozat megszűnt, és helyébe a közösségi ima lépett. Ahogyan azt a Szentírásban olvassuk: „legyen az én imádságom áldozat Előtted, Uram”.

Az imádságok, néhány kivételtől eltekintve, otthon, magányosan is elmondhatók, közösségi imához azonban legalább tíz felnőtt férfi jelenléte, az úgynevezett minján (héberül számolás) szükséges. Ellenkező esetben bizonyos imákat, például a halottak emlékét idéző kaddist nem lehet elmondani, és a Tórát sem szabad felolvasni. Ha Tóra-olvasás közben a tizedik férfi valamiért elhagyja a zsinagógát, a felolvasást nem szabad félbeszakítani, nehogy a szent szöveg tisztelete csorbát szenvedjen.

Akad olyan hálaadás is, például az étkezés utáni ima, amelynek közös elmondásához három férfi is elegendő. A hagyomány szerint ugyanis, ha hárman együtt szent dolgokkal foglalkoznak, az Örökkévaló dicsfénye is közöttük honol. Minden komolyabb étkezés után szokás egyébként hagyományos héber dalokat énekelni, hétköznap a babilóniai fogságról szóló, 137. bibliai zsoltárt, szombaton és ünnepnap — többek között — a 126. zsoltárt, majd a férfiak kezet mosnak, és ha lehet, közösen hangzik fel az imádság.

Kisebb zsinagógákban, vagy a nagyzsinagóga melletti közösségi teremben gyakorta rendeznek olyan összejöveteleket, amelyek különféle étkezéssel kapcsolódnak össze. A Tóra örömünnepén és Zájin Ádár-kor, Mózes születésnapján halvacsorát, a szombat délelőtti (helyenként a péntek esti) istentisztelet után kiddust (boráldással kezdődő kisebb lakomát), szombat délután pedig úgynevezett salesüdeszt szokás tartani. (Ez utóbbiról később még szólunk.) Egyes kelet-európai gyülekezetekben, halálozási évforduló (német szóval Jahrzeit) a híveket kis pálinkára, süteményre szokás vendégül látni. A közös tanulás befejezésekor pedig a résztvevőknek dukál a lakoma. Így tesznek mindmáig peszah ünnepét megelőző reggelen, s ezzel az elsőszülött férfiak egyébként kötelező hálaadó böjtjét is feloldják.

A zsinagógai közösség egyébként nagyon fontos eleme, biztosítéka volt a zsidóság több évezredes fennmaradásának. A közös ima és a sajátos vallási gyakorlat betartása érdekében a hívő zsidók a világ minden részén, egymás közelében telepedtek le, és ezt az egymásra utaltságot a középkori zsidóüldöztetés, a megszorító rendelkezések csak tovább erősítették.

A zsidó közösség (csak Magyarországon nevezik hitközségnek) vallási és világi vezetőit ősidők óta a gyülekezet maga választja. Valamennyi gazdasági és szociális ügy, továbbá a közösség képviselete a választott elnök és elöljáróság vállaira nehezedik. Nagyobb hitközségekben az elnököt és a vezetőség többi tagját az egyes gyülekezetek által delegált képviselőtestület választja.

Az egyes hitközségeken belül mindenütt számos egyesület és csoport (mondhatni klub) működik, amelyeknek saját tagságuk és választott vezetőségük van. Ilyen a jótékonysági egyesület, a Nőegylet, az ifjúsági csoport és a temetkezéssel, illetve a temetők gondozásával foglalkozó Szentegylet (Hevra Kadisa).

A rabbi inkább tanító, nem pap, hiszen a Tóra szerint csak Áron főpap ma is élő leszármazottai, a kohénok lehetnek azok, jóllehet a Szentély pusztulása óta szerepük inkább jelképes: mindig elsőként hívják fel őket a Tórához, és ünnepi alkalmakkor ők mondják el a zsinagógában a főpapi áldás szent szövegét: „Áldjon meg az Örökkévaló, és őrizzen meg. Sugározza feléd fényét az Örökkévaló, és könyörüljön meg rajtad. Emelje feléd fényét az Örökkévaló, és adjon neked békét.” (Mózes IV. könyve, 6. fejezet 24-26. vers). A rabbi irányítja az istentisztelet rendjét, tanítja a fiatalokat és az idősebbeket, s ő tart beszédet (írásmagyarázatot), legalább hetente egyszer a zsinagógában.

A kántor (héberül hazan) vezeti az istentiszteletet, mondja el kizárólag héber nyelven és hagyományos dallammal az egyes imák kezdő és befejező sorait, hogy a közönség tudja, hol is tarrtanak. A kántort előimádkozó is helyettesítheti, s így a közösség tagjai közül bárki elláthatja ezt a feladatot. Mégis, a legtöbb hitközségben külön alkalmaznak előimádkozót, aki jól ismeri a hagyományokat, az egyes imádságokat, és kellemes hangja van. A modernebb hitközségek számára különösen fontos, hogy a kántor (esetleg kórus kíséretében) esztétikai élményt is nyújtson. Az ortodoxok tiltják a vegyes kórust az istentiszteleten.

A rabbi és a kántor segítője, valamint a zsinagógai szertartások előkészítője a samesz, a templomszolga. Gyakorlatilag ő a zsinagóga gondnoka.

A legfőbb zsidó imádság, a “Halljad Izrael” (héberül Smá Jiszraél) Mózestől ered (V. könyv, 6. fejezet 4-10. vers), s az egyistenhitről tett legtömörebb vallomás. A hagyományhű zsidók ezt naponta kétszer (reggel és este) mondják el, s oly fontosnak érzik, hogy sok vallásos embernek ezek az utolsó szavai. A mártírok is ezt kiáltották, utolsó leheletükkel. A zsinagógában mindmáig ez a reggeli és az esti ima központi része.

A másik (szintén ókori eredetű) főima, az úgynevezett 18 áldás, amely mind a reggeli, mind a délutáni, mind az esti imában szerepel. Csendesen, kelet (Jeruzsálem) felé fordulva, állva mondják el, majd (az esti ima kivételével) a kántor hangosan megismétli azt.

Hagyományos zsinagógában az imádság nyelve teljes egészében héber, csupán egy-egy dal, kisebb imarészlet, és természetesen a prédikáció (a rabbi beszéde, írásmagyarázata) hangzik el magyarul. A templomi beszédnek két szokásos fajtája van, az egyik a heti szakaszból kiindulva mond erkölcsi-vallási tanítást, a másik valamilyen ünnepi vagy alkalmi eseményről szól, bibliai és talmudi citátumok felhasználásával.

A Tóra-olvasás

 A diaszpóra (a Szentély pusztulása utáni szétszóratás) zsidóságának egyik legjelentősebb vallási kötelessége Mózes öt könyvének, a Tórának rendszeres zsinagógai felolvasása és tanulása. A tórai szöveg egyenlő részekre, úgynevezett hetiszakaszokra (héber szóval szidrákra) van osztva, amelynek dallamos felolvasása, recitálása a szombat délelőtti istentisztelet legfontosabb eleme. Tórát olvasnak még szombat délután is, ekkor a következő hetiszakasz elejét, hogy a folyamatosság érzékelhető legyen, továbbá hétfőn és csütörtökön reggel. Régente ugyanis a távoli falvakban lakó zsidók (az utazási tilalom miatt) szombaton nem juthattak el a zsinagógába, viszont a hétfői-csütörtöki vásárnapokon bemehettek a nagyobb települések templomaiba, és részt vehettek ezeken a szertartásokon.

A Tóra-olvasás szokása ősi hagyományokra vezethető vissza, mikor a babiloni fogság után hazatért, elkeseredett és hitét veszítő zsidóság a Tóra erejével építette újjá országát és a jeruzsálemi Szentélyt. A Tóra olvasását évente egyszer, az őszi nagyünnepek végén (a „Tóra örömünnepén”) fejezik be és kezdik azonnal újra olvasni, hogy minden héten más-más részt, szidrát mondjanak el. Egy-egy hetiszakaszt újabb hét részre bontanak, amelyhez mindig mást és mást hívnak fel, ugyanis nagy megtiszteltetés a Tóra elé járulni és felolvasni azt. A hivatásos Tóra-olvasó meghatározott dallamjegyek szerint énekelve recitálja a szent szöveget, miközben egy másik férfi (elöljáró) kéz-alakú jelzővel mutatja neki a sorokat.

Voltak korok, amikor az elnyomó idegen hatalom (így a szír-görög uralom, vagy később a római birodalom) megtiltotta a zsidóknak a Tóra olvasását, Ekkor a tudósok a Biblia többi könyvéből (a próféták beszédeiből, történeteiből és tanításaiból) kerestek részleteket, amelyek a Tóra megfelelő hetiszakaszaira utaltak vagy emlékeztettek. Ezeket a Próféták könyveiből vett bibliai szakaszokat hívják haftóráknak, amelyeket a templomban mind a mai napig a tórai szakasz után olvasnak fel. Sőt, nálunk az a gyakorlat, hogy a felnőtté avatásra váró 13 éves fiúk, a bar-micvák szinte mindig ezek közül a prófétai szakaszok (a haftarák) közül is felolvasnak egy-egy részt. (A felnőtté avatásról később még részletesen szólunk.)

       Raj Tamás
(Részlet „Nem idegen közöttünk” című könyvéből)