Zsidó vallási szimbólumok

1. A menóra

A legősibb zsidó szimbólum kétségtelenül a hétágú gyertyatartó, a menóra. (Ez a szó héberül egyszerűen lámpást jelent.) Párhuzamosan fölfelé ívelő fához hasonlít, amelynek ágai kétoldalt ölelik át a törzsből egyenesen felfelé ívelő főágat. Már az időszámításunk előtti 15. században, Mózes korában is fontos szerepet töltött be: a pusztai Szentély középpontjában állt, s egyetlen percre sem aludhatott ki a lángja. (Az örök lámpás olaját a papok naponta pótolták.) A kor legkitűnőbb ötvöse, Becalél mester készítette színaranyból, drágakövekkel ékesítve a kb. 1 méter magas menórát. (Nevét ma képzőművészeti akadémia és múzeum őrzi Jeruzsálemben.)

A menóra kelyheit a művész úgy alakította ki, hogy három-három oldalsó láng fénye befelé világítson. Nem véletlenül: a menóra fényeinek egyesülniük kell, ahogyan a fa lombjainak is csak egyetlen közös céljuk lehet: hogy felfelé terebélyesedjenek, s hogy gyümölcsöt érleljenek…

Egyesek szerint a hétágú lámpás a hét 7 napját jelenti, s a páros és páratlan napok középpontjában a szombat áll. Mások úgy vélik, hogy az oldalsó lángok a világ “hat irányát” jelzik. (Az ókori ember így fogalmazta meg magában a három dimenziót: előttem, mögöttem, jobbra, balra, fent és lent.) A régi vallásos zsidók úgy vélték, hogy mindezek fölött a “negyedik dimenzió”, az idő felett álló, időtlen Isten uralkodik.

Az időszámításunk szerinti 7. századból fennmaradt jerikói zsinagóga mozaikpadlóján is egy gyönyörű menóra-rajzolat látható. Alatta egy jól ismert zsoltárvers szerepel: “salom al Jiszraél” (= békét Izraelnek). Nem véletlen, hogy a modern Izrael Állama is a menórát választotta nemzeti címeréül.

A jeruzsálemi Templom pusztulása (i.sz. 70) óta a menóra csupán szimbolikus jelentőségű, vallási szerepe nincs. Ennek ellenére előszeretettel helyezik el a zsidó otthonokban és a közösségi házakban, sőt a zsinagógák homlokzatán is, hiszen a menóra jelzi leginkább a zsidósághoz való tartozást. Az ókori Pannóniából menórával díszített olajlámpák, gyűrűk kerültek elő, sőt az egyik aquincumi családi sírkövön három menóra szerepel: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (Érdekes, hogy erre a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkőre egy család, apa, anya és gyermek arcképes domborművét faragták, ami ékesen bizonyítja: a zsidó vallás nem mindig idegenkedett az emberábrázolástól.)

A hajdan volt menóráról (amely a legenda szerint Izrael földjébe ásva várja feltámadását) ma két közismert hiteles ábrázolás látható. Az egyiket a római Titus-didalív reliefjén, a másikat (Löw Immánuel rekonstrukciós terve alapján) a szegedi zsinagógában találjuk. Manapság a menórát a vallási gyakorlatban nem használják, de lakásdíszként, zsidó intézményeken, zsinagógákon és mindenféle dísztárgyon előszeretettel szokás elhelyezni. Ám mindenképp és mindmáig ez a zsidó identitás legfőbb szimbóluma.

 

2. A Dávid-csillag

 

Ugyancsak közismert, ősi zsidó szimbólum: két egymásba fordított, egyenlőszárú háromszög. Első régészeti felbukkanása Szidonból (a mai Libanon területéről), az időszámításunk előtti 7. századból való. Egy szidoni zsidó, Ben Aszajáhu sírkövén tűnik fel ez a jelkép, amely azután az észak-izraeli Kfar Náhum (Capernaum) zsinagógájának frízén is előfordul (200 körül).

Európában az első említés a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról, érdekes módon a magyar történelemhez fűződik. Egy korabeli forrás szerint Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvői menetében a zsidók is ünnepélyesen felvonultak. Buda várának bejáratánál “a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, azon kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. Az ünneplő zsidó csoport — így jegyzi fel a krónikás — “boszorkánylábbal”, valójában Dávid-csillaggal díszített zászlóval jelent meg az esküvői menetben.

Az 1964-ben, a budai Várban, a Táncsics Mihály utca 26-ban feltárt szefárd (a korabeli feljegyzések szerint “szír”) zsinagóga bejárata fölötti boltíven szintén találunk hatágú csillagot. (Ez a zsinagóga az XVI. század végén keletkezett, és a középkori budai nagyzsinagógával együtt, 1686-ban rombolták le.) Itt vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron főpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével.

Jelképünk héber neve (Magén Dávid) Dávid pajzsára utal: a zsidó hagyomány szerint ugyanis az időszámításunk előtt 1000 körül élt Dávid király katonái ilyen alakú pajzsot viseltek, vagy ezt a jelet vésték pajzsaikra, hogy pikkelyes páncélzatuk ellenére felismerjék egymást. A vakóságban azonban a jelkép még ennél is ősibb eredetű. Egyes ókori keleti népeknél ugyanis a két egyenlőszárú háromszög az ég és a föld, vagy a férfi és a nő békés, harmonikus egymásra találását szimbolizálja. A zsidóság ezt az ősi jelképet vallásos tartalommal, három-három fontos eszme hirdetésével is egybekötötte.

A Talmudban olvassuk “az igazságos Simon” tanítását. “Három alapelven nyugszik az erkölcsi világrend: a Tórán, az istenszolgálaton és a szeretet gyakorlásán”. Ezek az ember kötelességei, ezt jelenti a csillag felfelé nyúló háromszöge. Egy másik, minden bizonnyal ugyancsak az igazságos Simonnak tulajdonítható mondás szerint viszont “három dolgon áll a világ, a természettörvényen, az igazságon és a békén”. Ezek mind Istentől függő eszmék, ezeket szimbolizálja a lefelé forduló háromszög. S valóban, ha a törvény és a Tóra, a szolgálat és az igazság, a béke és a szeretet gyakorlása találkozik, akkor mindig harmónia valósul meg a világban…

A kabbala szerint a Dávid-csillag hat ága és a hozzájuk tartozó hat kis háromszög megfelel a világ hat irányának, amelyről már korábban szóltunk. A csillag közepén levő hatszög pedig — akárcsak a menóra középső szára — a világ középpontját jelentő Istent szimbolizálja. Ezért szokás a Dávid-pajzs hatbetűs héber nevét a hat kis háromszögben elhelyezni.

Nehéz lenne felsorolni, milyen sokféle kegytárgyon szerepel-szerepelhet a Dávid-csillag (tudományos névvel a hexagramma). Vannak például olyan széder-tálak, amelyeken csupán a magén Dávid jelzi használati szerepét. (Olykor a csillag hat kis háromszögébe kell helyezni az ünnep jelképes ételeit.) Érdekes azonban, hogy Magyarországon teljesen profán témákban is találkozhatunk a Dávid-csillaggal, így sörös- és szódásüvegeken, vagy téglákon is. A serfőző, vagy a téglagyártó nyilván így akarta kifejezésre juttatni zsidó származását. Ezeknek a sajátos tárgyaknak is vannak szakavatott gyűjtői.

Aranyból-ezüstből készült Dávid-csillagot és a korábban tárgyalt menórát sokan nyakláncként, karkötőként viselnek, s ezek a jelek régi pecsétnyomókon, amuletteken, medálokon is előfordulnak. Persze, vigyáznunk kell, hiszen a hatágú csillag, mint említettük, olykor más kultúrákban is felbukkan, sőt, egyszerű díszítő elem is lehet.

 

3. A kettős kőtábla

 

Szintén ősi zsidó jelkép, csakhogy a menórával és a Dávid-csillaggal ellentétben nem elsősorban a zsidó identitást, inkább a zsidó vallást, a vallásos gondolkodást szimbolizálja. Eredete a messzi bibliai múltba nyúlik vissza: a Szentírás szerint Mózes két kőtáblára írva hozta le a Szináj hegyéről a Tízparancsolatot. Így a kettős kőtábla mindmáig (és nem is kizárólag zsidó körben) az általános emberi erkölcsöt és a mózesi tanítást, a Tórát hirdeti. Ezért szokták azt leginkább zsinagógák, zsidó iskolák és vallási intézmények homlokzatára helyezni.

Ugyancsak a fenti szellemi értékek miatt alkalmazzák a kőtábla-díszítést a zsinagóga belső elemein és kárpitjain, a Tóra-szekrény függönyén, a Tóra köntösén és minden olyan kelléken (művészeti és népművészeti alkotáson egyaránt), amely a vallási gyakorlatot szolgálja. A kettős kőtábla motívuma sajátos, egymáshoz illeszkedő vonalvezetéssel és belsejében többnyire az egyes parancsolatokra utaló szöveggel, vagy számokkal szerepel a zsidó művészetben. Ez azt jelenti, hogy mindkét táblán héber betűszámokat láthatunk (a héber ábécé első tíz betűjét), vagy a parancsolatok kezdőszavait. (Mivel a 2-3. és a 6-10. igék egyaránt tiltó törvények, ezek esetében, nehogy összetévesszék őket, nem csupán a kezdő szó szerepel, hanem a tiltó szócska mellett még egy héber szó jelzi a parancsolatot.)

Vigyáznunk kell: a tárgyakon szereplő kettős kőtábla nem feltétlenül dönthet a tárgy zsidó jellegét illetően, hiszen ez a szimbólum, a héber Szentírás, általános elismertsége okán, és a fent említett vallási tartalom miatt a keresztények számára éppoly szent, így jelképünk a keresztény európai kultúrában is gyakorta előfordul. Csakhogy amíg a keresztény gyakorlat baloldalt kezdi a számozást, addig zsidó tárgyak esetén mindig a jobb oldali tábla az első. Előfordul az is, hogy római számokkal jelzik az egyes parancsolatokat, a sorszámok mégis mindig jobb oldalról, felülről lefelé haladnak tovább.

A zsidó hagyomány szerint az első táblán öt olyan törvény áll, amely az egész néphez szól, s ezek a parancsolatok vallási-erkölcsi jelentőséggel bírnak. Velük szemben a második táblán levő öt ige az egyénhez, minden egyes emberhez szól, s ezek inkább társadalmi-erkölcsi mondanivalót hordoznak. Nem véletlen — hangoztatja a zsidó hagyomány —, hogy az első parancsolat így kezdődik: anókhi (= Én vagyok), ami Isten megnyilatkozását jelzi, míg az utolsó ige e szóval fejeződik be: leréakhá (= a felebarátodé). Vagyis a Tízparancsolat lényege nem más, mint az Egyistenhittől eljutni a felebaráti szeretetig…

Tudnunk kell azt is, hogy a zsidó és a protestáns ábrázolásokon egyaránt öt-öt parancsolat szerepel a két kőtáblán, míg a katolikus szellemű rajzokon, az első táblán három, a másodikon hét igét találunk. Ennek kettős oka van: egyrészt a pogány eredetű képi ábrázolást tiltó második parancsolatot, mintegy elrejtve, beolvasztották az elsőbe, s hogy az igék száma ne változzék, a magántulajdont védelmező tizedik parancsolatot kétfelé osztották. Másrészt a szülőtisztelet törvényét, amely zsidó felfogás szerint az egész néphez is szól, áthelyezték a kizárólag az egyénhez szóló második táblára.

A kettős kőtábla a fent említett művészeti ábrázolások mellett hitközségi iratokon, pecsétnyomókon, levélpapíron is gyakorta felbukkan, akárcsak érméken, gabella-pénzeken és magánemberek által viselt, használt gyűrűn, medálon, ex-librisen. Sűrű előfordulása ékesen bizonyítja a zsidó közösség ragaszkodását bibliai hagyományaihoz, az ősi erkölcsi törvényekhez.

 

3. A mezuza

 

Az egyik legismertebb vallási jelkép a hívő zsidók ajtófélfáin található kis doboz, a mezuza. Ez a héber szó egyszerűen ajtófélfát jelent, mert a mózesi törvény már ősi időben elrendelte: “s írjátok azokat házad és kapuid ajtófélfáira”. Éppen ezért a dobozban található kis pergamen (héberül kláf) lapon a legfőbb zsidó imádság, a “Halljad Izrael” első két szakaszát találjuk, kézzel írt kalligrafikus héber betűkkel.

            A héber mezuza szó mozgót, forgót jelent, noha az ajtófélfa manapság teljesen mozdulatlan. Csakhogy az ókorban ez fordítva volt: a merev ajtó egy rúdra volt erősítve, ez volt az ajtófélfa, amely a földbe és a mennyezetbe mélyesztve körben járt, magával hajtva az ajtószárnyat. A dobozt (héberül bájit) mindig a bejárat jobb oldalára, karnyújtásnyi, vagy másképp szemmagasságban szokás elhelyezni. Általában alul és felül egy-egy szöggel erősítik a falba, de lehet ragasztani is. Ilyenkor a családfő áldást mond, a vallásos zsidók ezt nevezik házszentelésnek.

            Manapság többnyire csak a bejárat fölött látunk mezuzát, holott a hagyomány előírja, hogy minden olyan helyiség ajtajára kell tenni, ahol étkezni vagy aludni szoktak. (Ezért a zsinagógák ajtaján általában ne keressünk mezuzát!) A mezuza jelentősége, hogy ¾ a ház védelmén túl ¾ az egyiptomi csodás szabadulásra és a tizedik csapástól való megmenekülés bibliai történetére emlékeztet: amikor bárányvérrel jelölték meg az ajtófélfát, hogy a halál angyala elkerülje házaikat.

            A mezuza dobozára, tokjára (a bájitra) vonatkozóan csak annyi előírás maradt fenn, hogy felső harmadában ablakot kell hagyni a Saddáj (= Mindenható) felirat láthatóvá tételére, vagy hogy ugyanott ezt a szót (de legalábbis a héber Sin-betűt) fel kell tüntetni rajta. Így aztán nem meglepő, hogy a művészet leginkább a mezuza külső részére “szakosodott”. A doboz készülhetett akár ezüstből, aranyból: a legszebb példányok Lengyelországból, Oroszországból és Itáliából ismeretesek. Nálunk szép faragott fa- és kimunkált fém mezuzákat készítettek, de létezik csont-, kő-, márvány- (alabástrom), porcelán-, kerámia és bakelit, sőt, gyöngyházból, kagyló- és teknőchéjból való mezuza is. A 20. század elején Izraelben gyönyörű olajfa mezuzákat készítettek a jeruzsálemi Becalél Intézetben. Újabban üvegből, gyurmából és más törékeny anyagokból is láthatunk (a giccstől a legművészibb alkotásig) mezuza-házakat.

            A kis pergamen (kláf) tekercs belső oldalán ¾ mint említettük ¾ az imát, külsején a Saddáj feliratot találjuk, valamint egy avgad rendszerű titkosírást: kuzu bemukhszáz kuzu. Ennek jelentése: Adonáj Elokénu Adonáj, vagyis “az Örökkévaló, a mi Istenünk örökkévaló”. A titkosításra azért volt szükség, mert nem egyértelmű a hagyományból, hogy rá kell-e írni Isten nevét a pergamenlap túloldalára. Az viszont szigorú előírás, hogy a Saddáj szó pontosan a “Halljad Izrael” második szakasza első szavának (Vehajá) túlsó felére essék. E szó betűi ugyanis a négybetűs istennév (JHVH = Örökkévaló) betűinek felelnek meg.

            A gyakorta művészi értékű bájit mellett olykor a kláf is igen értékes régiségnek számít. A régi, hibátlan pergamenlapok jóval nagyobb méretűek voltak, mint mai társaik, így könnyen felismerhetők. Használni azonban csal teljesen sértetlen példányt szabad.

 

4. A kipá (sapka és kendő viselet)

 

A talán legjellegzetesebb zsidó viselet, a vallásosabb zsidó férfiak által viselt sapka, a kpá vagy lkkapedli. (Ez az utóbbi jiddis szó voltaképpen a német Kappe = sapka becézett változata.) A modernebb zsidók (és persze az antiszemiták) sábeszdeklinek (szombati fejfedőnek) gúnyolták, holott a hagyomány szerint állandóan viselni kell. (Ha lehet, éppen ezért zsidó körökben kerüljük ezt a kifejezést!) Régente még külön, fekete színű (olykor sötétebb árnyalatú, de szép, színes) hálósapkát is hordtak, hogy éjjel se legyen fedetlen a fejük.

Noha jellegzetesen zsidó ruhadarabnak véljük, a Tóra (Mózes öt könyve) semmiféle előírást nem tartalmaz rá vonatkozóan. Így a sapka viselése nem vallási előírás, csupán népszokás.    

Héberül a kapedlit kipának mondjuk, amely szó kupolát, égboltozatot is jelent. Amikor a sapkát fejünkre borítjuk, úgy érezzük, a Mindenható ege borul fölénk, védelmet és lelki biztonságot nyújtva nekünk. A Véges és a Végtelen találkozik e mozdulatban. Egyesek a Bibliában vélik felfedezni a népviselet forrását: A főpapi ruházat leírásakor Mózes süveg viselését rendeli el a főpap számára. Márpedig — és különösen a jeruzsálemi Szentély pusztulása óta — a saját otthonában, a saját asztalánál minden egyes zsidó maga legyen a család főpapja, asztala pedig a Szentély oltára. Ezért aztán — hangoztatják — sapka is legyen a fején...

Valójában azonban a sapka viselése ősi zsidó (és általában közel-keleti) népszokás. A régiek úgy vélték, ha fedetlen fővel jelennek meg valahol, az valamiféle meztelenségnek számít, amit illetlenségnek tartottak. Persze őseink ennél szigorúbban ragaszkodtak a kipához, aminek sajátos történelmi oka van. A régi rómaiak ugyanis megtiltották rabszolgáiknak a főfödő használatát. A szolga az úr előtt csak fedetlen fővel jelenhetett meg, s a földig kellett hajolnia. (Érdekes, hogy a római eredetű keresztény egyházakban is hasonló módon kell templomba lépni, vagy ahogy mondják, "az Úr elé járulni".) Ezzel szemben őseink úgy vélték: legalább templomaikban és otthonaikban maradjanak szabad emberek, hadd viseljenek sapkát, a fejünk felett. Így lett a kipá, ez az egyszerű ruhadarab, a szabadság szimbóluma.

Amíg a férfiak sapkát, kalapot, addig a vallásos zsidó nők kendőt viselnek. (Ez azonban csak férjezett nők számára kötelező, a hajadon lányok hajadonfőtt maradnak! Nekik ugyanis még “nem kötötték be a fejüket”.)

A sapka és a kendő színe is árulkodó lehet: a vallásosabbak feketét, a “modernebbek” színes, virágos kendőt, színekben pompázó, horgolt kis sapkát viselnek, nagyünnepen és széder este (erről még szólunk) arany- vagy ezüstszállal díszített sapka és kendő dukál. Érdekes, hogy a legszebb, arannyal hímzett ünnepi fejkendők (jiddisül sábesztichl szombati kendő) éppen a modernebb felfogású német zsidók közt keletkeztek a 19. Század során. (A gazdagon díszített mennyasszonyi “csillagkendőről” majd később szólunk.)

 

5. A tálit és tartozékai

 

            Szintén jól ismert vallási jelkép az imaköpeny, a tálit, amelyet a vallásukat szigorúan gyakorló zsidó férfiak minden nap magukra öltenek, miközben a reggeli imát, a sáhritot elmondják. Így az imaköpeny ma a közösségi vagy az otthoni istentisztelethez vagy az istentisztelet előtt és után szokásos közös Talmud-tanuláshoz kötődik, s így szerepel az a zsidó témájú festményeken és zsánerképeken, többek között Kaufmann Izidor (1853¾1921) és Lakos Alfréd (1870¾1961) remekművein.

            A héber tálit szó (jiddisül talesz) voltaképpen ruhát, ruhadarabot jelent. Az ókorban ez volt a zsidó férfiak nappali viselete, amelybe reggelenként éppúgy beburkolóztak, mint a rómaiak a tógába. Mózes törvénye csupán azt írja elő, hogy ennek a népviseleti ruhadarabnak a négy sarkára rojt (héberül cicit, jiddisül cicesz) kerüljön, amely az Istennel kötött szövetségre és a vallástörvény megtartására figyelmeztesse viselőit. “Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik, készítsenek maguknak rojtot ruháik szárnyaira nemzedékeken át, és helyezzenek valamennyi szárny rojtja fölé kékbíbor zsinórt. Legyenek ezek számotokra szemléltető rojtok, hogy lássátok és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, hogy azok szerint cselekedjetek, s hogy ne kelljen a saját szívetek és saját szemetek szerint keresnetek az utat, aminek következtében vétkezhettek. S hogy emlékezzetek és megtegyétek minden parancsolatomat, és szentek legyetek Istenek előtt.” (Mózes IV. könyve, 15. fejezet 38-40. vers) A hagyományosan négyszer négy szálból csomózott rojt alkotóelemei és a cicit szó betűszám-összege 613, ami éppen a Tórában található zsidó vallási parancsolatok számának felel meg.

            A fentiekből kitűnik, hogy eredetileg csupán a négy rojt fölé helyeztek kékbíbor zsinórt, később azonban már az egész ruhadarab kék-fehér csíkozású lett. Mellesleg ebből a mondhatni nemzeti viseletből alakult ki (már az ókori Makkabeusok korában!) az izraeli nemzeti lobogó sajátos színkombinációja. Mivel az ókori zsidó akkor kelt fölt, amikor a kék égen már láthatóvá váltak a hófehér felhők, a tálit egyúttal egyfajta “ébresztőóraként” is szolgált. Viselője a szobában egy szögre akasztotta, s amikor a kék és a fehér szín különvált, fölkelt, levetette (az izraeli hideg éjszakák miatt) melegebb és értékesebb hálóköntösét, megfürdött, majd fölvette a tálitot, hogy abban imádkozzék, s hogy azután elfogyassza reggelijét.

            Az európai zsidók később már kénytelenek voltak (már valamivel pirkadat előtt) kelni, ezért a csíkokat feketére festették, hogy hamarabb eleget tehessenek vallási kötelességüknek, s hogy korábban kezdhessék el napi munkájukat. Jemenben viszont csak vörös bíbort lehetett találni, ezért tálitjuk pirosas csíkozású.

            Ma már csak a reggeli mánál öltjük magunkra a tálitot, ám a vallásosabban egész nap ruhájuk alatt (de nem közvetlenül a testükön “kis tálitot” (jiddis szóval cidáklit) viselnek. Ennek egyik érdekes változata az úgynevezett “pozsonyi cidákli”, amely csupán deréktól lefelé fogja össze a négy rojtcsomót, így az ing alatt nem kell trikót is viselni. A tálit hajdani tógaszerű viselésére emlékeztet, hogy áldásmondás közben mindmáig fejünk fölé emelve szinte beburkolózunk az imaköpenybe. A 19. századtól viszont a modernebb zsidók (többnyire selyemből) rövidebb, sálszerű tálitot készíttettek maguknak.

            Ellentétben a művészi értékű munkákkal, a vallási életben használt tárgyak sajátossága, hogy a régi sokkal kevésbé értékes, mint az új. A tálitnak és a cicitnek ugyanis előírásszerű (kóser) állapotban kell lennie ahhoz, hogy használhassuk. Ezért pótlásként gyakran láthatunk külön rojtcsomót (cicitet), amellyel a régit pótolhatjuk. Az imaköpeny felső részén elhelyezkedő díszítés (az atará vagy tor) azonban gyakran igen értékes művészi munka lehet, s így önmagában is igen értékes. (A hagyomány szerint a zsidó férfiakat tálitban temetik el, ám minden dísz, atará nélkül.) A legszebb filigrán ezüst, illetve arany szálakból kimunkált paszományos munkák éppen Közép-Európában (az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Észak-Itáliában és Lengyelországban) készültek.

            Ugyancsak nagy művészi értéket képviselhet az imaköpeny zacskója, amelyet jiddis szóval bájtlinak nevezünk. Ez a többnyire bársony zacskó olykor művészi, máskor népművészeti hímzéssel készült, s gyakran a tulajdonos héber nevét és évszámot is tartalmaz. (A bájtli lehet egyedi szőtt munka, de készülhet bársonyból, selyemből, vászonból is.) Sajnos, ezek alapos művészettörténeti feldolgozása mindmáig nem történt meg.

 

6. A tfilin és bájtlija

 

            A hétköznapi reggeli istentisztelet fontos kelléke a következő vallási jelkép. A tfilint magyarul imaszíjnak, görög eredetű tudományos szóval filaktérionnak nevezik, holott a szíjak csupán arra valók, hogy azokkal a bal karra és a homlokra erősítsük azt a két kis fekete dobozt (ezek héber neve bájit = ház), amelyekben pergamen lapon (kláf) kézzel írt bibliai idézeteket találunk. A hagyomány szerint ezekkel kötelezzük el magunkat az Örökkévalónak, hogy karunkkal (fizikai) és fejünkkel (szellemi erőnkkel) csak Őt fogjuk szolgálni.

A fejre való tfilin neve sel ros, míg a kézre valóé sel jád. Azért a balkarra helyezzük a tfilint, mert a Szentírásban a jádhá (= a kezedre) szó a végén hé betűvel szerepel, amit így is lehet olvasni: jád kéhá (= a gyengébb kéz). Egy másik magyarázat szerint viszont a bal felső karon levő tfilint éppen a szívvel szemközt kötjük meg, hogy ne csupán eszünkkel és erőnkkel, de érzelmeinkkel is a Mindenhatóhoz kötődjünk.

            A késő ókori (misnai) héber tfilin szó ’imák”-at jelent, mivel a dobozokban négy-négy bibliai idézet található, amelyek ¾ Mózes törvénye szerint ¾ e vallási jelkép előírását tartalmazzák. Ezek közül a legismertebb a legfőbb zsidó imádságból, a “Halljad Izrael”-ből (héberül Smá Jiszraél) való: “S kösd azokat jelként karodra, és legyenek homlokkötőül szemeid között” (Mózes V, könyve, 6. fejezet 8. vers).

A fejre való tfilin belsejében ¾ a fentiek miatt ¾ kis rekeszek vannak, s ennek megfelelően négy kis pergamen lap látható, míg a kézre valóéban egyetlen pergamentekercsen találjuk a négy citátumot. Ha esetleg a szíjak kötése önmagában nem igazítana el bennünket, úgy is megkülönböztethetjük őket, hogy a fejre való (sel ros) doboz tetején egy héber “sín” betűt találunk.

            Már említettük, hogy a szimbólumokkal szemben a vallási jelképek ¾ köztük a tfilin ¾ használati értéke a fontosabb, így a pergamennek teljesen hibátlannak kell lennie, a szíj nem lehet töredezett vagy szakadozó. A bájit és a szíj fekete festése is egyenletes legyen, különben áldást nem mondhatunk rájuk, s előbb meg kell javíttatnunk őket. A tfilin, a mezuza és a Tóra javítását csak hozzáértő Tóra-másoló (héberül szofér) végezheti. A tfilinnek (persze mindig párosan) régiség értéke is lehet, de ez jóval kisebb, mint a jó állapotban levő újé. A régi tfilinek bájitja jóval nagyobb (vagy ritkábban jóval kisebb) volt, mint a ma szinte tömegesen készülő tfilin-dobozok.

            A tfilin fekete dobozának védelme érdekében (elsősorban Kelet-Európában, a 19. század második felétől) szokássá vált, hogy ezüst bájit-tartót készíttettek hozzájuk. Ezek olykor igen művésziek, és gyakran a tulajdonos neve is szerepel rajtuk. Oroszországban, Ukrajnában és főleg Izraelben ma is lehet ilyet megrendelni.

            Művészeti szempontból ¾ különös módon ¾ a tfilin zacskója, a bájtli is igen értékes lehet, mert ez olykor igen gondosan, gyönyörű hímzéssel készült. A legszebb példányok világszerte éppen Közép-Európából (Magyarországról és a környező országokból valók, és nagyon keresettek a világ régiség-piacain. Amíg a tálit bájtlija hozzávetőleg 40 X 30 cm nagyságú, addig a tfilin-bájtli ennek csupán a fele szokott lenni.

            A bájtli hímzései közt zsidó jelképeket (Dávid-csillagot, a Tóra koronáját, menórát), vagy egyszerűen virágokat és más kedves díszítményeket, színes anyagrátéteket találunk, és igen gyakran hímzett feliratot is. Ezek között a leggyakoribb a tulajdonos világi vagy héber neve, a készítés (héber vagy európai) évszáma, esetleg a héber tfilin (a nagyobb méretű zacskón tálit) felirat, vagy egyszerűen két héber betű: K(áf) és T(áv). E rövidítés feloldása így hangzik: Keter Torá (= a Tóra koronája). Ez utóbbi jelzés (többnyire korona-dísszel együtt) még gyakrabban fordul elő az általunk később tárgyalt tóra-köntösön és a frigyszekrény függönyén.

 

7. A sófár

 

A zsidó vallási és művészeti élet egyik legjellegzetesebb tartozéka ez az ősi hangszer, a sófár, amely még a nomád pásztorkodás korából ered: egyszerű kosszarv, amelyet megtisztítanak, hegyét levágják, és máris fújható. Rendkívül sok bibliai történet fűződik hozzá: a hagyomány szerint az első sófár annak a kosnak a szarvából készült, amelyet a Biblia szerint Ábrahám áldozott fel fia, Izsák helyett. (Izsák feláldozása és a sófár legendás történetét dolgozza fel a híres, az időszámításunk szerinti 5. századból való Béth Alfa-i mozaik.) A mai zsidóság ősei (köztük Ábrahám) főként pásztorok voltak: a végeláthatatlan mezőkön és a sivatagban ezzel a hangszerrel gyűjtötték össze nyájaikat, hívták egybe rokonaikat.

A sófár hangjai szinte végigkísérték a zsidó nép egész történetét. Ez a hangszer szólalt meg akkor, amikor csodálatos módon kivonultak Egyiptomból, a “szolgaság házából”, ez kísérte a Szináj hegyénél az Örökkévaló által adott Tízparancsolat szavait. A sófár hangjára omlottak össze Jerikó falai, mielőtt Izrael fiai elfoglalták volna, és a zsidó néphit szerint ez a hang jelzi majd a megváltás kezdetét, a Messiás eljövetelét.

Ma már csak a zsinagógában, újesztendő és az azt megelőző hónap (elul) reggelein fújják meg a sófárt. Az ókorban az engesztelés napján is felhangzott a sófár, de csak minden 49. esztendőben: ez jelezte az 50. év kezdetét, a jóbélt (innen származik, görög közvetítéssel, jubileum szavunk), amikor a földek visszakerültek eredeti tulajdonosuk birtokába.

A sófár héber neve minden bizonnyal széphangút jelent, mert ez a szó az arámi sapír (= szép) rokona. A jeruzsálemi Szentélyben a sófár nyílását arannyal vonták be, míg a harsonák (hacocrot) szája csupán ezüsttel volt kiverve. A Szentély pusztulása (i.sz. 70) óta azonban tilos arannyal díszíteni a sófárt.

Egyesek szerint a sófár régente több dallamot is megszólaltatott, csak ezek később feledésbe merültek. A ma is használt három hangot előírásosan úgy variálják, hogy az újévi Tóra-olvasás után összesen 30 sófárhang hangzik el. E három sófárhang mindegyikének saját neve és fontos, önálló jelentése van.

1. TKIÁ (= fúvás) — egyetlen éles, egyenes kürtszó a sófár első hangja. Hajdan ez szólalt meg mindig, valahányszor egybe kellett hívni a népet. Később ez jelezte az ünnepek (köztük a szombat) kezdetét és végét. Jeruzsálemben nemrég egy olyan feliratos kőre bukkantak, amelyre ez volt írva: itt szólaltassa meg a kohén (a pap) a sófárt, hirdetve az ünnep beköszöntését és távozását. Manapság így jelzi az engesztelés napján a böjt végét egyetlen, hosszú sófárhang.

2. SVARIM (jelentése: törések) — három elcsukló, sóhajtáshoz hasonló kürtszó. Hajdan akkor szólalt meg ez a hang, ha valaki meghalt, figyelmeztetve a rokonokat, szomszédokat és jó ismerősöket: jöjjenek segíteni a gyászházba.

3. TRUÁ (jelentése: riadó) — hét apró, szaggatott hang. Az ókori Izraelben ez a kürtszó bíztatta a népet háború idején, vagy ha valamilyen próbatétel érte őket.

Jelentős különbség van az izraeli és a magyarországi sófárok között: Izraelben ugyanis, az ókortól kezdve úgynevezett rackajuhokat tenyésztettek, így a sófár sokkal nagyobb méretű és látványosan csavaros formájú, míg az európai (magyar) kosszarv viszonylag kisebb és egyszerűbb. Vigyáznunk kell, hogy a sófár ne legyen lyukas vagy dérült, mert akkor használhatatlan.

A sófár színe sem közömbös: egyes közösségekben ugyanis böjtnapokon, továbbá temetés alkalmával is fújtak, méghozzá fekete színűt. Ugyancsak fekete sófárt használtak régente a közösségi átok (a hérem) kimondására is. Vannak, akik régi sófárt gyűjtenek, és ők éppen ilyet, valamint különleges, faragott szélű példányokat keresnek.

A sófár, mint jellegzetes zsidó hangszer gyakran szerepel a vallásos tárgyú festményeken, s nemcsak a zsinagógai képeken, de rabbi-portrékon és más zsánerképeken is. Néha csupán az asztalra helyezve látjuk azt, mint valamely csendéleti tárgyat, holott hangja a zsinagógában, a megtérést hirdetve, képes a lélek mélyére hatolni.

                                                                                              Raj Tamás

                                                       (Részlet a „Zsidó tárgyak művészete” című könyvből)