A píremspíl

A római történetíró, Tacitus csodálkozva szól

arról, hogy amíg minden nép vidáman, önfeledt

mámorban ünnepli az újesztendőt, addig a zsidók

összebújnak templomaikban, és bűnbocsánatot kérve

imádkoznak  az Egek Urához. Tacitusnak

természetesen igaza van, s erre mi büszkék is

lehetünk, ám ne higgyük, hogy az önfeledt öröm

nem talál kifejezésre ünnepeinken.

Sőt, alig

találunk olyan szenvedélyes, szívbőljövő népi

mulatságot más vallások körében, mint amilyen

nálunk a purim ünnepe. Ilyenkor a vallásos zsidó

kötelességének tartja az ivászatot, s a hagyomány

szerint addig kell innunk, amíg nem tudunk

különbséget tenni e két héber kifejezés között:

Baruch Mordecháj ("áldott legyen Mordecháj") és

Arur Hámán ("átkozott legyen Hámán"). (A bibliai

Eszter könyve két híres főhősét magába foglaló

kifejezések héber betűszámösszege azonos!)

Van-e még egy nép, még egy olyan közösség, ahol

vallási törvény írná elő a jókedvet, ahol arra

kellene bíztatni a híveket, hogy igyanak? Márpedig

nálunk ez az előírás. Már ádár hónap (a purim

ünnep hónapjának) beköszöntésekor a régi zsidó

házakban szép színes táblát akasztottak a lakás

falára, amelyre ez volt írva: Misenichnász ádár,

márbim beszimchá - Mihelyt beköszönt ádár hónapja,

sokasítanunk kell az örömöt! Purimkor pedig

egyenesen kötelező innunk, méghozzá annyit, mint

említettük, hogy "ne tudjunk különbséget tenni"

(héberül: ad deló jadá). Ebből a kifejezésből

alakult ki a modern izraeli karnevál tréfás

elnevezése: adlojadá...

A purimi karnevál az ünnep másnapján délután

kezdődik. Az önfeledt mulatozás mellett olykor

még az esti ima elmondásáról is megfeledkeztek.

Ezért aztán külön megemlékeznek arról a híres

rabbiról, a XVI. században élt krakkói Mose

Iszerleszről, aki ilyenkor végigjárta a vallásos

zsidó házakat,  figyelmeztetve,  nehogy

megfeledkezzenek kötelességükről. Persze, szükség

is volt az intő szóra, hiszen ha valaki nem akart

inni, azt kigúnyolták. Aki józan maradt, arról

föltételezték: "gánc jór siker, pírem nichter"

(biztosan egész évben részeg, azért marad purimkor

oly józan...)

Ezt a vidám karnevált, illetve az ott előadásra

kerülő népi színdarabot nevezzük jiddis szóval

píremspílnek, vagyis purimjátéknak. A karnevál

egyik legfontosabb része ugyanis az a színi

előadás, amely többnyire a bibliai Eszter könyvét

dolgozta föl a hallgatóság számára. A játékhoz

hozzátartozott a Hámán-bábú készítése. A gonosz

perzsiai miniszter figuráját ünnepélyesen

elégették vagy összeverték. A szokás minden

bizonnyal Babilóniában alakult ki, s arról utalást

találunk a Talmudban is. Mar Nátán ben Jechiél

(1035-1110) az általa készített talmudi szótárban

(Áruch) említi, hogy Babilóniában és Élámban az

ifjak bábút készítettek Hámán alakjára, majd purim

ünnepén máglyát raktak, és belehajították azt a

tűzbe. "Volt egy gyűrű, - olvassuk egy Kairóban

előkerült középkori levélben -, amely belelógott a

tűzbe, abba kapaszkodtak és ugráltak a tűzön át

egyik oldalról a másikra." Szerencsére, nálunk

ennek a szokásnak nyoma sincs, így tűzön való

átugrás helyett a gyerekek csak kereplőznek vagy

lábukkal dobognak Hámán neve említésekor. (A

zajtól olykor alig lehet hallani a tekercsre,

megilára írt Eszter könyvének templomi

felolvasását.)

Eszter könyvének dramatizált változata

mellett a píremspíl feldolgozta olykor József,

Dávid és Góliát vagy Izsák megkötözésének

történetét is. Nem riadtak azonban vissza akár a

szentnek tekinthető témák tréfás megjelenítésétől

sem. A hagyományos purimjátéknak állandó

szereplői voltak, köztük a lojfer (a kikiáltó),

a srajber (író vagy narrátor), s főként az

elengedhetetlen bohóc, a paját. A legrégibb ismert

purimjáték egy lengyel származású velencei tanító,

Gumpert fun Szczebrszyn műve 1545-ből. Nem

véletlen, hogy a píremspílből alakult ki röviddel

ezután a zsidó drámairodalom, mind a szefárd

(keleti), mind az askenázi (nyugati) zsidóság

körében. Már szóltunk (a szimche kapcsán)

Portaleone tréfás esküvői feldolgozásáról

(Velence, 1550), amely a legrégibb ismert héber

dráma, míg a szefárd (portugál eredetű) Smuél

Usque 1559-ben Amsterdamban mutatta be a maga

purimi színjátékát.

Magyarországon sem volt ismeretlen a píremspíl.

Moritz Gottlieb Saphir, későbbi neves német íróról

és újságíróról tudjuk, hogy 1814 körül Űbudán két

jiddis nyelvű purimjátékot is készített. Ezeket

ott a zsidó színház be is mutatta. Kölcsey Antónia

naplójában megható szavakkal ír az 1839-i

szatmárcsekei "zsidó farsangról": "A zsidók ma

Hámán ünnepét ülték vagy inkább futották meg" -

olvassuk. "Minden zsidó nagy vigalomban vala, s jó

napot csinált magának. Néhányan pásztoroknak

öltözködének, zsíros gubák- s bundákba, és egy

lovag zsidót kísérének, ki mindenféle rongyokk

beaggatva vala, örömrivalgásokkal futottak utána a

zsidó gyerekek is. E különös menet végigjárá a

falut, s minden Ábrahám unokája háza előtt

megállott, hol kész lakoma várá őt. žk mindnyájan

boldogok voltak ma. Boldogabbak, mint bármily

örömittas úr a velencei vagy a római

karneválban." A Himnusz költőjének unokahuga

együttérzését sem titkolja el az elnyomott zsidók

öröme láttán. îgy folytatja: "Sok zsidó inkább

vesztené éltét, mintsem nemzetisége bélyegiről

lemondjon. És ezt ők oly hazákban teszik, hol

létöket is drágán kell fizetniök. Mindég

megindulást s mozgalmat érzek keblemben, midőn

zsidót szenvedni látok, s örömet akkor, ha

boldognak vélem őt lenni..."

Az imént idézett leírásból is láthatjuk, hogy a

purimi mulatsághoz - a píremspíl és az ivászat

mellett - a lakoma is szervesen hozzátartozott.

Már a bibliai Eszter könyve is előírja a szegények

megajándékozását és ajándék küldését egymásnak.

Ez utóbbi (jiddis szóval slachmónesz) általában

sajátos purimi süteményekből (Hámán-táska, kindli,

flódni stb.) áll. A slachmóneszt a gyerekek viszik

háztól házig, s persze őket mindenütt szintén

vendégül látják. Előfordul, hogy az éppen

kézhezvett ajándékot menten továbbadják a

következő családnak, s így megeshet, hogy valaki

végül a saját slachmóneszét kapja vissza...

Odahaza - a sütemények elfogyasztása előtt -

többnyire sült kacsát szoktak enni. (Utána jól

csúszik a finom kóser bor.) S ezzel kapcsolatos a

következő aranyos purimi történet.

A bálbósz családjával éppen a purimi vacsorához

készül, amikor betoppan hozzájuk egy szegény

bócher. Négyen ülnek az asztalnál: a gazda, a

felesége, a fia meg a lánya, előttük pedig négy

sült kacsa illatozik a tálon. A bálbósz nem

akarja nyíltan elutasítani a bóchert, ezért így

szól hozzá purimi hangulatában: Nézd fiam,

örülnénk, ha velünk vacsoráznál, de akkor oszd

szét magad ezt a négy kacsát igazságosan ötünk

között!

Rövid gondolkodás után a bócher így válaszol:

- Legyünk mind hármasban a kacsával! A gazda és

a felesége egy kacsával - ez három. A fiú meg a

lány egy másik kacsával - ez is három. S hogy én

se maradjak egyedül, nekem két kacsa jár...


Raj Tamás

 
WEBSHOP

judaica.hu

 

Kabbala