A peszah ünnepéről

Egyik legismertebb ünnepünk héber neve magyarul annyit tesz: elkerülés. A tizedik csapás (az elsőszülöttek halála) ugyanis,  amely az elnyomó Egyiptom népét sújtotta,  őseink házait elkerülte. Ennek emlékére tartották régen az ünnepet megelőző napon az elsőszülöttek böjtjét. Később azonban úgy vélték, s ma is ezt gyakoroljuk, a hálaadást nem böjtöléssel kell  kifejeznünk,  hanem  örömteli lakomával. Ez annál inkább indokolt, mert a régi talmudi főiskolákon  ilyenkor, az ünnep előtti reggelen fejezték be a téli szemesztert. Másrészt - s ez itt a lényeg - az "elkerülés" arra is emlékeztet, hogy őseink a peszah ünnepén szabadultak meg az egyiptomi rabságból, vagy ahogyan a Biblia mondja: "a szolgaság házából".

 

A szabadság ünnepét tavasszal üljük, Izrael országában ilyenkor legvirágzóbb a természet. Utána már a meleg, a száraz idő következik. Az ünnep szombatján ezért a harmatért (héberül: tál) szól az imádság, amely egészen az ősz végéig az egyetlen csapadék, amely éjszakánként új életre kelti  a Szentföld növényvilágát. A harmat-ima gyönyörű, ősi dallama mindmáig a zsinagóga egyik legszebb éneke, a kántorok kedvence. Ettől a naptól kezdve a tél beálltáig két külön szót iktatunk az imakönyvbe: vtén brahá - adj áldást, bizva abban, hogy a Mindenható áldást nyújt népének a termés begyűjtésekor.

Hajdan, az ókori Izraelben ugyanis az ünnep másnapján kezdődött az aratás. Őseink ismerték a búzát is, a kenyér azonban jobbára árpából készült. Új kenyeret csak az aratás befejeztével, savuotkor, a hetek ünnepén ettek. Időközben számolták a napokat, a heteket. Naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták azokat. Innen ered a mai ómer-számlálás. Amikor (49 nap múltán) a hét kéve egybegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét. Ez a kiemelkedő időszak azonban történelmi évforduló is: a peszah az egyiptomi szabadulásra, a savuot pedig a szináji kinyilatkoztatásra (a Tizparancsolatra) emlékeztet. A fizikai (politikai) szabadság csak akkor válik teljessé, ha a lélek szabadsága (az isteni törvény elfogadása) is társul hozzá.

Maga a peszah ünnepe hét napig tart, Izraelen kivül nyolc napig. Ennek az eltérésnek az oka a héber naptárrendszerben keresendő. Az ősi Izraelben ugyanis a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték, s arról sürgősen értesítették a többi hitközséget. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, s ezek folyamatosan továbbították a híreket a Babilóniában és Perzsiában élő testvéreiknek. Nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Igy az újhold beköszöntéséről még azon az éjjel értesültek a sok száz kilométer távolságban működő hitközségek is. Persze mindez - politikai okból - nemigen tetszett a rómaiaknak, akik ezért - a szamaritánusok segítségével - hamis jeleket adtak le, hogy megzavarják eleinket. Ezután váltott lovas futárok vitték a hírt Babilóniába, Így az út egy hétig tartott, ami szintén elegendő volt ahhoz, hogy az általában a hónap közepére eső ünnepeket a maguk idejében megtarthasák. Ám rövidesen ezt is megakadályozták a zsidók ellenségei, így a bizonytalanság miatt hosszú időn át kettős ünnepet (peszahkor például két széder-estét) tartottak.

Időszámításunk szerint a 4. században egy babilóniai zsidó tudós már pontosan ki tudta számítani, hány percből áll egy napév, ezért tulajdonképpen szükségtelenné vált a korábbi intézkedés, hiszen azt is tudhatták előre, mikor jelenik meg az újhold Jeruzsálem fölött. Ám ekkor üzenet érkezett Izrael bölcseitől: hizáháru beminhág avotéhem bídéhem - őrizzétek meg őseiteknek azokat a szokásait, amelyek kezeitekben megmaradtak! Igy esett, hogy mi  mindmáig két szédert tartunk, aminek persze - a háziasszonyok kivételével - mindenki örül.

A széder (a héber szó magyar jelentése: rend) meghatározott rend szerint zajló ünnepi vacsora keretében elmondott elbeszélés (héberül: Hagada) az egyiptomi szolgaságból való  csodálatos szabadulás történetéről. A Biblia éppen ezt az elbeszélést irja elő: "beszéld el gyermekednek majd azon a napon, mondván: ezért tette velem az Örökkévaló, hogy kijöttem Egyiptomból". A fenti szövegből egyértelműen kitűnik, hogy minden zsidó magáénak érezte az egyiptomi szabadulás történetét: "ezért tette velem az Örökkévaló" mindazt, ami őseinkkel történt. Nem véletlenül hangoztatjuk a Hagadában: Mindenki köteles úgy tekintenie önmagát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból...

Az ünnep hét (Izraelen kívül nyolc) napja közül csupán az első emlékeztet a kivonulásra, az utolsó pedig a Nádas tengeren való átkelésre. (A közbeeső napok félünnepek.) Melyik tenger volt a Jám Szuf, a Nádas tenger, ahol a Mindenható őseinket "száraz lábbal" átvezette, üldözőiket, a félelmetes egyiptomi lovas hadsereget pedig a hullámok martalékává tette? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a történészeket és a bibliatudósokat. Többségük a Vörös tengerrel azonosítja, amelynek szuezi nyúlványa valóban Egyiptom és a Szináj-félsziget közé esik. Újabban azonban sokan inkább a Földközi tenger egyik öblére gondolnak, amelyet egy földnyelv választ el a tenger többi részétől. Ennek a földnyelvnek a végében, Egyiptom királyságának legészakibb pontján állt hajdan a Báál Cafon, az Észak Ura nevet viselő egyiptomi határbálvány.

Ünnepünk eddig még nem tárgyalt, utolsó elnevezése: hág hamacot - a kovásztalan kenyér ünnepe. Hagyományos helyen peszah előtt nagytakarítást rendeznek, ami után nem maradhat a házban egy szemernyi kovászos (kenyér, ecet, lisztféle, vagy akár hüvelyes) sem. Az ünnepi napokon kizárólag maceszt fogyaszthatunk. A Biblia szerint ugyanis őseink olyan hirtelen (éjnek idején) távoztak Egyiptomból, hogy nem volt idejük megkeleszteni a tésztájukat. A maceszt ugyanakkor lehem óni-nak, a "nyomorúság kenyerének" is nevezzük, ami arra utal, hogy már korábban, a szolgaság idején is ezt fogyasztották eleink. Ábrahám Ibn Ezra, a sokoldalú zsidó tudós és bibliamagyarázó (Toledó, 1089-Róma, 1164), aki beutazta szinte az egész  akkor ismert világot, Indiában arra lett figyelmes, hogy a legalsóbb kaszt tagjai, ahol még  a nők is dolgozni  kénytelenek (!), keletlen kenyeret esznek. Még napfelkelte előtt az asszonyok lapos köveken kinyújtják a tésztát, s mire este hazatérnek, a napon az kiszikkad, "megsül". Ibn Ezra arra gondolt: így készíthették őseink a maguk kenyerét már az egyiptomi szolgaság végső korszakában is, hiszen azt olvassuk a Bibliában: az asszonyoknak kellett bejárniuk az egész országot, hogy szalmát gyűjtsenek a férfiak téglakészitő (raktárvárosokat építő) munkájához.

A régi vallásos zsidók rendkívüli aprólékossággal ügyeltek a peszah ünnep törvényeinek betartására. Erről szól a következő történet: Az 1809-ben elhunyt híres hászid rabbi, a berdicsevi Lévi Jichák egyszer, az ünnep előtti nap reggelén kisétált a piactérre. Megállított egy orosz csempészt: van-e selymed?

— Hogyne uram,  amennyit csak kivánsz,  a legjobb minőségben!

Aztán egy zsidót szólított meg:

— Van-e nálad kovászos étel? A zsidó elszörnyedt.

Hogy gondolod, rabbi, hiszen este beköszönt a peszah?!

Lévi Jichák felnézett a magasba, és így szólt: Látod, Uram Isten, a cárnak hatalmas hadserege van, számtalan határőre és csendőre, mégis nyíltan árulják a csempészárút. Te pedig, háromezer éve leirtál egy törvényt a Tórában, s az ünnep csak ma este kezdődik, ám a Te néped mégis híven őrködik felette. S mindez évezredeken át, rendőrök és katonák nélkül...

Raj Tamás

 
WEBSHOP

judaica.hu

 

Kabbala