A fák újéve

 

Egyik kevésbé kiemelkedő, ám mégis oly kedves, manapság egyre népszerűbb ünnepünk Tu bisvát, a fák újéve.
Hajdan, az ősi Izraelben, ilyenkor ültették a fákat, mert a törvény előírta, hogy az első három évben nem volt szabad enni a fa gyümölcséből, a negyedik évben pedig fel kellett vinni a termést Jeruzsálembe, hogy - amint azt a Talmud előírta - "elárasszák friss gyümölccsel az ország fővárosát". A fa gazdája csak az ötödik esztendőtől kezdve fogyaszthatta szabadon termését. Éppen ezért alakult ki a szokás, hogy ezen a napon fákat ültessenek az ősi-új földön, mert ennél korábban nem volt szabad ültetni, nehogy idősebbnek számítson a fa.


A régi zsidó hagyomány, pontosabban a Talmud négyféle dolgot különböztet meg a mi földi világunkban:
1.     „néma” (héberül DOMÉM) — az élettelen világ,
2.    „virágzó” (PORÉÁH) — vagyis a növényvilág,
3.    „élő” (HÁJ) — az állatvilág és a
4.    „beszélő” (MEDABÉR) — tehát az emberek világa.
A hagyomány szerint ezek a világok mind párhuzamba állíthatók egymással. A fákat azonban a zsidó hagyomány különös jelentőséggel ruházza fel, mintegy kiemelve a virágzók, vagyis a PORÉÁH világából. Sőt, "ha kivágnak egy élő fát, a Nap és a Hold is elsötétül". Holott őseink - kétezer évvel ezelőtt még nyilván nem hallottak az ózonréteg elvékonyodásáról...
A gyümölcsfák tisztelete igen nagy volt már Mózes korában is, hiszen törvény írta elő: termő gyümölcsfát kivágni tilos, még háború esetén is. Az ostromlók nem építhettek sáncot a gyümölcsfák kivágásával: "Hát ember-e a mező fája, hogy ellene hadat viselj?" - olvassuk Mózes ötödik könyvében.
A Talmud egyik legkiválóbb mestere, Rabbi Akiba egyszer a fák újévén éppen vándorúton volt. Meglátott egy idős embert, aki kertjében diófát ültetett.
— Hány éves vagy? — kérdezte az öreget.
—    Hetven múltam — válaszolta amaz.
—    Ha már hetven éves vagy, azt gondolod, hogy még fogyaszthatod a gyümölcsét? Hiszen a diófának vagy másfél évtized kell ahhoz, hogy teremjen?
—    Nem azért ültetem — szólt az öregember. — Hanem amikor gyermek voltam, a nagyapám is ültetett egy diófát. Ő szegény már nem evett a gyümölcséből, de apám és jómagam sokat ettünk belőle. S amikor az édesapám megöregedett, ő is ültetett egy diófát, látod, itt van a közelben. Ő bizony már nem evett belőle, de én és a fiam mindig is jóllaktunk annak terméséből. Könnyen lehet, hogy én sem érem meg ennek a fának a hozamát, de a fiam és az unokám minden bizonnyal ehet a gyümölcséből…
—    Igazad van, válaszolta megszégyenülve Akiba, bocsáss meg nekem a kérdésemért. Megígérem, ha tizenöt év múlva újra erre járok, meglátogatom a családodat itt, a diófád árnyékában.
Rabbi Akiba nem felejtette el a történetet, és másfél évtized múltán, egy őszi napon ismét arrafelé vette az útját. Látta, hogy éppen szüretelik annak a fának a termését. S bizony, a dióból akkor nem csupán az öregember fia és unokái ehettek, de még ott volt az az idős ember is, aki ültette a fát…
Mi a fák újévén tizenötféle, fán termő (lehetőleg Izraelben is honos) gyümölcsöt fogyasztunk. Jól emlékszem, gyermekkoromban milyen nehéz volt összegyűjteni a tizenötféle gyümölcsöt. Szegény édesanyám a befőtteket is beleszámította… Ma ez persze, Istennek hála, sokkal egyszerűbb probléma. Új szokás (eredetileg a szefárd zsidók gyakorolták), hogy ilyenkor a gyerekek számára tu bisváti szédert tartanak, kis ünnepség és a fák dicsérete keretében fogyasztják el a finom gyümölcsöket.
Izraelben a gyerekek az iskolából kirándulnak a természetbe, és az ottani kora tavaszban mindegyikük egy-egy fát ültet a nevére. Az ősi Szentföldön ugyanis ilyenkor már vége az esős időszaknak, a fák virágozni kezdenek, elsőként a mandulafa — erről szól az egyik, az ünnepen énekelt kedves dal. Lélekben mi is ott vagyunk ezen az ünnepen az ősi-új földön, Erec Jiszraélben.

 

 
WEBSHOP

judaica.hu

 

Kabbala