Dohány utcai zsinagóga

A templom nemcsak Budapest egyik nagyszerû látványossága, de mindig is a nagy hagyománnyal rendelkezõ magyar zsidóság jelképe volt. Mintha a mesés Kelet egy darabja tárulna szemünk elé a közép-európai fõváros szívében. Manapság, amikor a közel nyolcvanezer lelket számláló budapesti zsidó közösség hagyományos istentiszteletein felül hangversenyeket is rendeznek õsi falai között, a mûvészet iránti tisztelet egészíti ki a vallásos hódolatot.

Így volt ez hajdanán, hiszen nem egyszer Liszt Ferenc (és a nagy francia zeneszerzõ, Saint-Saens) is játszott orgonáján, vagy amikor kiváló kántorok imája töltötte meg az építészeti remekmû legrejtettebb zugait. Ezért vésték a bibliai szöveget a fõbejárat fölé: „Készítsetek számomra szentélyt, hogy köztük lakozzam". (Érdekes, hogy a Mózes II. könyvébõl való idézetet általában nem így, hanem tévesen fordítják: nem azért kell ugyanis szentélyt építeni, mintha Isten ott lakozna, hanem azért, hogy a nép között, köztük jelen legyen...) A zsinagógák a jeruzsálemi Szentélynek az idõszámításunk szerinti 70-ben történt pusztulása után váltak a zsidó vallás központi intézményévé. A görög eredetû szó a héber bét kneszet (= a gyülekezés háza) tükörfordítása. S a zsidó templom valóban a közösség háza, a közösség egymásra találásának otthona, mondhatni gyülekezési helye egy-egy város vagy község híveinek. Nem szent hely tehát, mint a hajdanvolt jeruzsálemi Templom: így ne csodálkozzunk, ha a zsinagógákban olykor (a kevésbé fontos imák közben) beszélgetést, csevegést hallunk. A zsinagógába mindig fedett fõvel lépünk (a férjezett asszonyok kendõben), a tisztelet jeléül. Ilyenkor egy bibliai mondatot ismétlünk, különös módon épp egy idegen próféta, Bileám szavait, aki azért jött, hogy megátkozza Izraelt, ám sátrainak rendezettségét látva, csak áldani tudott: „Milyen szépek a sátraid, Jákob, hajlékaid Izrael". Ezt a bibliai mondatot több évnyi hányattatás után végre joggal mondhatjuk el a Dohány utcai zsidó templomról is... Lényeges eszköze a zsinagóga a közösség szervezõdésének és megtartásának: imádkozni is csak akkor lehet benne, ha legalább tíz felnõtt férfi van jelen. Ennek magyarázatát a Szentírásban fedezhetjük föl. Mózes Izrael fiainak 12 törzsébõl egy-egy embert küldött Kánaánba, hogy az országról híreket hozzanak. A visszatérõk vállukra vetett rúdon hozták az óriási szõlõfürtöket, ami az ország gazdagságáról, a „tejjel-mézzel folyó Kánaánról" vallott. Ám két ember kivételével (Jósua és Káleb) valamennyien azt állították: a pusztai nép képtelen lesz elfoglalni a számára odaígért földet. Mózes ekkor elmarasztalja a hírhozó „gyülekezet" lázadását. Tehát 10 felnõtt férfi — Mózes szemében is — már közösségnek, gyülekezetnek számított... A zsidó istentisztelet világszerte, nálunk is, döntõ többségében héber nyelven zajlik, a szokások is jobbára megegyeznek az õsidõk óta és világszerte ma is gyakorolt rituáléval. Ezt írja elõ a hagyomány, s ezen felül ez fûz össze bennünket a közeli és távoli múlttal, s a világ más tájain élõ testvéreinkkel. Imakönyveinkben nap mint nap a örömmel és szenvedéssel teli történelem jelenlétét érezzük. Maga az ima voltaképpen a hajdanvolt áldozatbemutatást helyettesíti, ahogyan azt a bibliai Zsoltárok könyvében olvassuk: „Legyen az én imádságom áldozat Elõtted, Uram". A zsinagóga hagyományosan hármas feladata a közös imádkozás, a Tóra (Mózes öt könyvének) olvasása és a tanulás. Ez utóbbival kapcsolatos Jósua ben Gamala fõpap i.sz. 64-bõl való rendelete, amely szerint „minden olyan községben, ahol legalább tíz felnõtt férfi lakik, építsenek zsinagógát és iskolát". Ennek köszönhetõ, hogy azóta is mindenütt, ahol zsidó település létrejön, errõl a kettõrõl meg nem feledkezhetünk. És persze, ennek köszönhetõ, hogy az ingyenes és kötelezõ népoktatás — annak idején 6—13 éves korig — éppen a zsidóságban valósult meg elõször. Különös, de a tanulás még az imánál is elõbbre való; a fõpap említett rendelete ugyanis így folytatódik: „Amennyiben a községnek nincs elég pénze, hogy zsinagógát és iskolát építsen, akkor csak iskolát létesítsenek, mert imádkozni ott is lehet... Õsi elõírások szabják meg (vagy éppenséggel ösztönzik) a zsinagógaépítõ munkáját. Mindenekelõtt a zsinagóga homlokzatának keletre, Jeruzsálem felé kell néznie: ezért keletkezett egy kisebb törésvonal a Dohány utcai zsinagóga bejáratánál, ami eltér az utca irányától. Belül, a keleti fõfalon helyezkedik el a frigyszekrény, amelyben az õsi Tóra-tekercseket õrzik. A frigyszekrényt bársonyfüggöny és kárpit takarja, ezen héber szöveg és zsidó jelképek láthatók: menóra (hétágú lámpás), Dávid-csillag, kettõs oszlop (a Szentély oszlopaira emlékeztetnek), oroszlán (Júda oroszlánja) és korona (a Tóra vagy a tudás koronája). A frigyszekrényhez, amely elõtt mindig örökmécses ég, lépcsõk vezetnek fel. (A hajdanvolt Szentély oltárához 15 lépcsõn vonultak fel a papok és — énekszó kíséretében — a léviták kórusának tagjai.) A Dohány utcai zsinagógában mindehhez még a frigyszekrény fölötti kupola, gyönyörû lámpások, míves szószék, ülések és fémkorlátok is járulnak. A hagyományos zsidó templomokban a Tórát (szombat délelõttönként) a középütt elhelyezett emelvényrõl (héberül bímá) olvassák, ám egyes modern zsinagógákban, így itt is, a keleti fal közelébe, az „oltárrészbe" helyezték azt át. Ezért a Tóra itt nem a nép közül, hanem fentrõl a néphez szól, akárcsak a prédikáció... A budapesti Dohány utcai zsinagóga ma a világ második legnagyobb és Európában — az amszterdamival együtt — a legmonumentálisabb zsidó templom. Nagysága a korabeli fõvárosi zsidóság jelentõségét, magas színvonalú gazdasági és kulturális igényét bizonyítja. A zsinagóga építésére — közel másfél évszázaddal ezelõtt — pályázatot írtak ki, amelyre a kor legjelesebb mérnökei nyújtották be javaslatukat. Végül Ludwig Förster (1797—1863) német építész, a bécsi akadémia tanára nyerte el a pályázatot mór stílusú zsinagógatervével. (Korábban õ tervezte a bécsi nagyzsinagógát is.) Alig négy esztendõ alatt végeztek a teljes kivitelezéssel, ami annak idején is rekordidõnek számított. (Hozzávetõleg ennyi ideig tartott a most zárult felújítás is.) Az építésvezetõ Wechselmann Ignác mûépítész (1828—1903), aki késõbb egész vagyonát a Vakok Intézetére hagyta, valóságos csodát mûvelt. Förster távollétében még az egyik rivális magyar építész munkáját is igénybe vette: így aztán Feszl Frigyes, a Vigadó híres építésze tervezte a templom belsõ szentélyét. A zsinagóga ünnepélyes felavatására 1859. szeptember 6-án került sor. (Nem véletlen, hogy az idén az újjászentelést is éppen szeptember elején valósították meg.) A Dohány utcai zsinagógához az elmúlt közel évszázad alatt számos történelmi és kegyeleti emlék fûzõdött. A szomszédos, azóta lebontott saroképületben (helyén épült a Zsidó Múzeum) született 1860-ban Herzl Tivadar író, újságíró, a zsidó állam megálmodója. Emléktáblája a múzeum lépcsõfordulójában található. A zsinagóga falai között a magyar történelem örömteli és szomorú eseményei is visszhangra találtak. A nemzeti évfordulókat, elsõsorban március 15-ét rendszeresen megünnepelték. Gyászistentiszteletet tartottak a nagy magyar államférfiak (Széchenyi, Kossuth) elhunyta alkalmából is. A mostani nagyszabású felújítás nem az elsõ ilyen esemény az épület történetében. 1929 és 31 között ugyanis a zsinagóga egész környezetét újjávarázsolták. Akkor emelték a mai Zsidó Múzeumot (hivatalos nevén Zsidó Vallási és Történeti Gyûjtemény), a kupolás Hõsök templomát, amely az elsõ világháborús zsidó hõsök emlékét õrzi, s amely sokáig a Rumbach utcai templom megszûnése után az úgynevezett statusquo (mérsékelten konzervatív) irányzatú pesti zsidóság legfõbb imaházaként mûködött. Az akkori átépítés során alakították ki azt az oszlopcsarnokkal körülvett kertet is, amelyrõl a tervezõk nem is sejtették, milyen szomorú szerepet fog egykor betölteni a magyar zsidóság életében. Ekkor ugyanis már — az érlelõdõ fasizmus jegyében — megpróbáltatások sorozata indult a zsinagóga történetében. 1931 tavaszán revolveres merénylõ golyói oltották ki két hívõ életét, 1938 februárjában pedig a szemközti ház tetejérõl kézigránátot dobtak az istentiszteletrõl távozók közé. Végül 1944-ben itt állították fel a pesti gettót: egyik kapuja az árkádsor Wesselényi utcai oldalán volt. A mögötte levõ háztömbökben és magában a zsinagógában is közel hetvenezer embert zsúfoltak össze, vagyonuktól és jogaiktól megfosztva, állandó halálfélelemnek kitéve. Budapest ostroma idején a templomot 27 találat érte, ezek egyike-másika hosszú évtizedeken át látható volt. A templom kertje ekkor lett a mártírok temetõje. Itt hantolták el — sokukat tömegsírban — a betegségben és éhen halt vagy meggyilkolt áldozatokat. Többségüket késõbb a hozzátartozók kérésére exhumálták és a budapesti zsidó temetõkben helyezték végsõ nyugalomra. Jórészüket azonban (mintegy hétezer holttestet) nem tudták azonosítani, vagy hozzátartozójuk sem maradt életben: így hamvaik ma is itt nyugszanak... A zsinagóga felújítása még nem fejezõdött be: délnyugati sarka és a kert felé tekintõ homlokzat még renoválásra vár. Az újjászentelés ünnepélyes aktusa és megújult külsõ azonban megnyugtatóan és bíztatóan hat az itthoni és az elszármazott zsidó közösségre. Hiszen ez a templom — az egész ország és a világ zsidósága szemében — a magyar nyelvû zsidó közösség és a magyar zsidó kultúra szimbóluma lett. A megújult külsejû épület homlokzata fölött bibliai mondat hirdeti a Világ Urának jelenlétét: „Építsetek nekem szentélyt, hogy köztük lakozzam". Nem a Mindenhatónak van szüksége a templomra, hanem nekünk magunknak, hogy imáink szárnyán és a kultúra értékei révén egyaránt magunk között érezzük Õt, valamint testvéreink és embertársaink együttérzését. Legyen végre ez a nagy történelmi múlttal rendelkezõ, világszép zsinagóga valóban a „gyülekezés háza"...

 

http://www.dohany-zsinagoga.hu

 
WEBSHOP

judaica.hu

 

Kabbala